A Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány évek óta nyaraltat gyerekeket a Balaton partján, Zamárdin minden év szeptemberében. Mivel András szeptemberben már dolgozik, így sosem mentünk oda, hanem csak a június végi sárospataki üdültetésre –, ami a Covid óta nincs. Mellesleg azóta lett egy saját nyaralójuk Sárazsadányban; ott még nem voltunk, de szerintem még leszervezett nyaralás se…, ezt most így nem tudom. Mivel elképesztően jól sikerült Kornival kettesben a legutóbbi Kosztyus nyaralás egy hete, eldöntöttem, hogy megpróbálok bejelentkezni Zamárdiba. Írtam Mariann-nak, aki visszaírt, hogy utána néz, van-e még hely, majd pár nap múlva válaszolt, hogy van hely, bár két húsz év körüli lánnyal kell majd együtt laknunk. Ez nyilván nem probléma, szóval szeptemberben megyünk Zamárdiba.
Korni ma Miskolcon volt Andrással az évi egy MR-vizsgálaton. Évek óta nem változik semmi, nem nagyon értem, minek kell ez, szerintem feltűnne, ha valami változna MR nélkül is. Mellesleg kontrasztanyagos vizsgálat, amivel nem lenne baj, ha az ápolószemélyzet értene az injekciós tűhöz, ugyanis háromszor szúrták meg és be is dagadt a kézfeje. (Mellesleg azt se értem, miért kézfejbe szúrják, miért nem kari vénába.)
Hónap elején nyertem egy egyéves játéktár tagsági kártyát, aminek nem örültem, mert a másik nyeremény egy Kultúrszalon-belépő lett volna és az jobban érdekelt, mint ez, amit kb. semmire nem tudok felhasználni, ugyanis senki se társasozik nálunk. Életem egyik legszórakoztatóbb játéka volt még ezer éve egy Vajtán játszott táblás francia kártyás játék, a Sequence. Sokáig a nevére sem emlékeztem, de most eszembe jutott és kihoztam a könyvtárból, hazacipeltem. Talán egyszer játszott velem egy kört András, mert annyit nyavalyogtam, hogy valaki játsszon már.
Voltunk a Gombóc Artúrban. Fagyis kávét ittam, Korni meg limonádét.
Kutya alszik.
Felébredt.
Bartis Attila A nyugalom: Újraolvasás. A vége-színdarab után alig vártam, hogy újra elolvassam ezt a könyvet. Elsőre is imádtam, de most, A vége regény (és a darab) után is még jobban tetszett. Bár elsőre 4 és fél csillagot adtam rá, most se csillagos ötös, de korábban azért nem volt az, mert abszolút semmit nem értettem belőle, most meg azért kapisgáltam valamit. A politikai vonatkozásokból pl. semmit. Viszont a kapcsolatok dinamikájából sokkal több kiviláglott most, mint akkor. (Akkor pl. nem értettem a végét sem, most már tökéletes befejezésnek gondolom.)
Ez a regény az az iszap, amit ez a szerencsétlen főhős álmában nyeldekel..., és én pont ezt imádtam benne, hogy – miközben én magam is fuldokoltam és láttam, hogy a többiek – Eszter, hát a többi kit érdekel, csak ő a fontos – is ugyanúgy, csak másféle iszapot nyeldekel, ők ketten végre bukjanak ki a levegőre és lélegezzenek egy hatalmasat! Hogy „Pusztuljon már el! Dögöljön meg végre!”! - miközben ki a frászkarika akarna így leélni egy életet, de most komolyan…, szóval valahol sajnáltam a nyanyát is.
Hol kezdődött a lejtmenet vajon, melyik pillanatban vagy melyik generációban, ami idáig juttatta ezt a családot és vajon volt-e olyan pont, ahol el lehetett volna kanyarodni, vagy ez az egész így determinált volt…? Két szálon futó történet – beszédhalom, mint egy fényképalbum, mint A vége…, hát igen, Bartis Attila fotós, nem véletlen ez így. De zseniálisan tud írni, írástechnikailag (amennyire én ehhez értek, vagyis semennyire) szerintem ez a regény jobb, mint A vége: gondoltam, gondoltam, gondoltam, vesszőkkel elválasztva, míg már majd belefullad a gondoltamokba szegény főhős. Annyira sajnáltam, annyira „meg akartam menteni” – és bár nem láttam a filmet (és nem is tervezem megnézni, egyelőre), nem Makranczi Zalán arca volt, hanem Porogi Ádámé. Eszter viszont sajnos Gryllus Dorka volt, mert beleégett a retinámba az alakja, pedig nem nagyon szeretem őt (főleg a Félvilág óta, de egyébként se vagyok rajongó), Hernádi Judit és Udvaros Dorottya pedig nem jelent meg előttem, miközben olvastam, de amúgy teljesen kompatibilisnek gondolom őket. „Tisztelt Anyám, ha látni kíván, akkor majd ne csukják le a szemét.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése