A mai nap a tegnapi nappal kezdődött, amikor Korninak sikerült megint félrelépnie és kibicsaklítania a bokáját. A buszváróban szaladt le a lépcsőn, az utolsó lépcsőfokon sikerült úgy elcsúsznia, hogy seggre esett, becsavarodott alá a bokája és a tenyerét is szétcsikarta. A bokája szinte azonnal bedagadt kétszeresére. Persze nem fordult azonnal haza, hanem még lement a haverokhoz, ücsörgött velük nyöszörögve pár órát és éjfél körül hazaesett.
Így necces volt, hogy elkísér ma Pestre, ahogy ígérte…, de mivel a múltkori Goki miatt megsértődtem és elmentem nélküle (pedig az utolsó percben mondta, hogy elkísér, én meg az utolsó percben mondtam, hogy nem kell), most kötötte az ebet a karóhoz, hogy semmi baja, jön velem.
Előtte a telefontöltőm zsinórja is eltört, bár néha sikerült úgy beállítani, hogy működjön.
Szóval ilyen előzményekkel elindultunk Pestre találkozni valakivel, akivel eddig csak online leveleztem, megnézni vele egy színielőadást és aztán nála tölteni a hétvégét az otthonában. Merész vállalkozás…, mindkettőnk számára, talán. De a zseniálisan sikerült hétvége szerintem mutatja, hogy nem véletlenül lettünk online barátok.
Előtte át kellett kellett vennem egy könyvet, amit éppen ennek az illetőnek vettem a Molyon, a Shopmark nevű, világvégi (Határ út) plázában. Ez nagyjából 1 percig tartott, utána visszacsihegtem Kornival a Stadionokhoz és felraktam a hazavezető buszra. Most először utazott egyedül.
még egy kép az új szemüvegekről (amíg még használjuk őket...)
Miután ő elment, átmentem a Radnóti színházhoz és több órán keresztül várakoztam.
Budapest Magyarország legnagyobb városa, minden sarkon van valami kocsma kivéve ott, ahol nekem órákat kell várni. Semmi nem volt a környéken, ahová beülhettem volna a sarokba egy kávéval, sütivel és elolvasgathattam volna, mire megérkezik a barátnőm; órákon keresztül kóvályogtam, le-föl az utcákban. Persze nem mertem túl messzire se elmenni, nehogy eltévedjek vagy olyan messzire szaladjak, hogy utána kifáradjak a visszakutyagolásban. A végén már annyira untam magam, hogy csak azért is beültem egy kifelé lógó kávézóba (Bocskai cukrászda), az utcára volt kihajítva 3 asztal, ahol mindig ült valaki, az üzletben volt egy sarki asztalféle, oda cuccoltam le és ittam egy drága és szar kávét egy drága és szar sütivel. Annyi pozitívuma volt, hogy miközben a kávét nyalogattam (hogy minél tovább tartson), kétszer elsétált előttem a darab főszereplője.
De minden unalomnak vége szakad egyszer, így most is elérkezett a várva várt óra, amikor Chii beesett a mozi előtti találkozási pontra. Éhes volt, szóval „elszaladtunk” enni egy „közeli” kínaiba, mivel tényleg nem volt a közelben semmi értelmes beülős. Én ott nem ettem semmit, mert szerintem mocskos drága volt, de Chii is csak egy tejberizst, amivel, gondolom, jól is lakott. Aztán vissza a színházhoz, ahol lőttünk egy-két képet a plakáttal.
nincs ekkora lófejünk, csak a kép sarkában vagyunk
Amikor visszaértünk, már be lehetett menni, bár a nézőtérre még nem. Szóval ücsörögtünk, beszélgettünk, míg be nem engedtek. A 2. sorban ültünk, ami szuper hely volt, mert a színház és a színpad kicsi, így szinte a színészek szájában voltunk, mégsem kellett kitörni a nyakunkat, hogy rájuk nézzünk.
19 órakor kezdődött a darab, 22:30-kor lett vége, és ahogy a regényben, itt is a közepén volt egy nagy szünet, ahol egy mocsok hosszú teli lépcsőn várakoztunk a női vécére.
A darab után átsétáltunk valahová, ahol Chii férje, lánya és sógornője volt; én nagyjából azt se tudtam, hol vagyok, szóval a 10 percben, míg ott voltunk, nem is tudom, mit csináltam. Beszéltem pár szót a sógornővel, azt hiszem, arról, hogy honnan ismerem Chiit. Aztán továbbsétáltunk a kocsihoz; a sógornő és nagy bánatomra a kislány is ott maradt. A hazafelé út szerintem több, mint 1 óra volt, semmit nem láttam a koromfekete utakon. Beparkoltunk egy garázsba, felmentünk egy nagy ház hátsó lépcsőjén egy lakásba, ahol fürdés és vacsi után egy könyvekkel és gitárokkal teli szobában, egy földre letett vastag matracon álomba zuhantam.
A színdarabról: Legszívesebben most, ebben a percben újra megnézném. Vagyis nem most, amikor ezt írom, hanem abban a percben gondoltam ezt, amikor vége lett és kicsámpáztunk a színházból. Nem nagyon tudok megfelelő szavakat az élményre, tekintve, hogy a szókincsem is szegényes és, hogy megfogalmazhatatlan az érzés. A 3 órát mozdulatlanul és pislogás nélkül ültem végig, egyetlen mozdulatot sem akarván elszalasztani –, de gondolom, egy csomót elszalasztva. A történet ugyanis, akárcsak a könyvben, el lett mesélve és a mesélő is ott állt a színpadon és pont olyan érdekes volt, mint a történéseket játszó színészek: az első felében Porogi Ádám, aki később a felnőtt Andrást játszotta, aztán László Zsolt, aki pedig az időset. Az első részben András mesélt Évának, vagyis Lovas Rozi is ott ácsorgott és hallgatta, szóval az inkább volt játék, mint László Zsolt ácsorgása – egy későbbi, Kadarkai-interjúban mondta is, hogy nem volt kihívás számára a darab, hiszen nem nagyon kellett játszania, csak beszélnie –, nekem mégis az ő „ácsorgása” tetszett jobban és persze a hangja is szuper. A mozdulataival, a szenvtelen hanglejtésével szerintem még így is óriási játszott, hogy „csak ácsorgott”.
A regény vége a könyvben is katarzis, itt is nagyot ütött, főleg, mert László Zsolt mesélte, míg a páros hátul mókolt valamit. Nyilván bőgtem, ömlött a könnyem, és imádtam, imádtam az egészet!! Percekig tapsoltunk, és szerintem azért nem álltunk fel nekik, mert még a székbe préselt a döbbenet...
Baromira örülök, hogy nem tojtam be és rábeszéltem Chiit, hogy menjünk el és alhassak nála. Teljes mértékben megérte.
És még nincs is vége a hétnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése