2022. augusztus 7.

Végre esett kis eső, egyébként olyan szél van, hogy a huzat lecsavarta a vécépapírt a tekercsről.

Kevertem be kis palacsintát. Még tavaly vetettem Andrással diókrémet; a hűtőben tárolom, de nem fagy össze, mint a csokikrém.

Ma is kullancsot kurkásztam Kicsicicából, a szája szélébe másztak bele. De azt, tényleg, hogy…?!

Stájn Emma: Kőböcső: Vannak ezek a vicces viccek, hogy mi van a Boldogan éltek, míg meg nem haltak után? - és Hófehérke gyerekkel a nyakában elgyötörten főz, míg a királyfi tévézik, meg Csipkerózsika bevásárol egyedül 3 gyerekkel… Na, ez az a könyv, az Akinek két anyja van - - - után. Bár az se volt piskóta, az is ledöbbentett, de az inkább a megpempősödött rizsköret volt a rothadt hús mellett… - ez meg itt a rothadt hús.

Például, kezdve annak a könyvnek a kiemelt lényegével (amivel maximálisan egyetértettem): az örökbefogadott gyereknek ismernie KELL a vér szerinti családját, itt ez az első oldalon vastagon piros tussal áthúzva: a szülővel való kapcsolattartás HÁTRÁLTAT (egyet értek).

Ez a könyv egy saját élménybeszámoló. Saját érzelmek, saját tapasztalatok, saját gondolatok. Egy nevelőszülő saját története. Egyetlen történet, nem általánosítás, még ha valaki azt is gondolná, hogy attól, hogy kiadták könyvben ez most akkor egy általánosítás: hát nem. De azért baromira elgondolkodtató…

Tisztában vagyok vele, hogy a nevelőszülőség, örökbefogadás kőkemény menetelés. A fotelharcosok (amilyen én is lehetnék, de remélem, nem vagyok) könnyen ugatnak, hogy szar a rendszer, meg senki nem tesz semmit, nem figyelnek oda egyénileg a gyerekekre, meg ők az utolsók mindig, meg mindig a szülők az utolsók, meg mindig a nevelőszülők az utolsók…, most akkor igazából kik is az utolsók? Van igazából első? Vagy ebben a történetben mindenki, de tényleg: MINDENKI vesztes…? Nem csak a gyerek, nem csak a szülő, nem csak a nevelőszülő, nem csak a testvérek (legyen az a szülő vagy a nevelőszülő másik gyereke) de a másik országban élő nagynéni, nagymama, huszadik unokatestvér is vesztes, még a kutya is. Főleg a kutya. A megoldás (talán) az lenne, hogy ez a sok vesztes összefog, hogy egy kicsit jobb legyen, ne legyen annyira nehéz. De ezt nagyon nehéz…, általában nem is sikerül.

Ennek a könyvnek azonban van egy második rétege is: Lulu testvérét, a befogadó szülő édesgyermekét, nyolcéves kislányát megerőszakolja a nyolcéves osztálytársa. Maga a tény is egészen döbbenetes, de a dolog körülményei olyan szintű felháborodást szítanak, amit nem egyszerű ép ésszel felfogni.

Pár hónapja olvastam Rose McGowan-től a Bátor című könyvet. Ő a #meetoo-mozgalom...-hoz valami köze van, nem pontosan tudom, de a lényeg, hogy bátran kiállt a nyilvánosság elé és elmondta, hányszor, kik és miért zaklatták szexuálisan. Óriási botrány lett, több ismert ember is volt a listáján és mellette még több ismert nő is megvádolta szintén ismert zaklatóját. Ezeknek nagy részt lettek is eredményei, más nem, hogy a közvélemény megváltozott velük kapcsoltban (nekem senki ne mondja, hogy ugyanolyan szemmel néz Kevin Spacey-re, mint ezelőtt…). Az ember azt gondolta, ez kicsit helyre rak valamit az emberek fejében, pl. hogy nem tehet meg bárki bármit, de ha mégis ezt gondolja, akkor annak súlyos következményei vannak…

Hát ez a könyv itt bebizonyítja, hogy nem így van: a fejek még mindig rumlisak, még mindig sokan nem értik, mit jelent a zaklatás a zaklatottnak, még mindig azt hiszik emberek, ők mások fölött állnak és bármit megtehetnek. Ja, nem hiszik…, tudják. Mert így is van. Elég hozzá egyetlen fostalicska, pénzéhes iskolaigazgató.

Liebestraum értékeléséből beleégett egy mondat az agyamba: „a metoo csak akkor “jár” ha híres színésznő vagy, nyolc éves kislányként meg le vagy szarva.”

Mindezektől függetlenül a végül hirtelen félbeszakadó könyv története mégsem teljes depresszió és apátia, mert sikerült úgy befejeznie az írónőnek, hogy az utolsó hang a reményé: túl leszünk rajta, megoldjuk, sikerülni fog csak azért is boldognak lenni nekünk, így, együtt. Őszintén remélem, hogy így lesz!