A tavalyi év egyik legjobb olvasmánya volt Bartis Attilától A vége. Pár napja láttam facebook-on, hogy a Radnóti színház színdarabot csinált belőle, egy egészen különleges előadást: 3 szereplő játssza a főszereplőt a 3 idősíkban. Már sokszor beszéltünk róla a Molyos barátnőmmel, Chiivel, hogy egyszer találkozzunk, de valahogy sosem volt megfelelő alkalom. Most elsőre ő jutott eszembe, hogy vele szívesen megnézném. Májusi előadásokra lesz jegy majd március 16-ától; az első előadás 19 órakor kezdődik, ami elég necces hazajutási szempontból, de Csilla felvetette, hogy esetleg alhatnék náluk Csókakőn.
Megfőztem a világ legjobb kajáját. Chowder a neve; kis kockára vágott csirkemell rengeteg zöldség fűszerezve, kevés keményítős tejszínnel felfőzve. Kakukkfűt, sót, borsot tettem bele és Provanszi fűszerkeveréket, amit nem rég találtam a Tescoban és majdnem mindenhez teszem. Mivel krumpli is van benne, így nem kell hozzá köret sem.
Ez pedig egy korábbi kotyvasztás, ide biggyesztem, ha már lefényképeztem; fasírt krumplisalátával. A fasírtot tepsiben sütöttem:
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz (Ólomerdő 3.): Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg azért, mert a könyvtárnak kb. kínszenvedés volt beszerezni, mikor meg végre sikerült, akkor meg elsőre lecsapott rá valaki. Úgyhogy ilyen előzményekkel: kicsit nagyon várva, kicsit meg már a „tökömet se érdekli”-érzések közt kezdtem el olvasni.
Megint két történetet olvashatunk.
Az 1., a Sárkányfi Rabonbán története, ő meséli Emesének. Igazából Rabonbán mézesmadzag volt az előző részekben, túl sokat nem tudtunk meg róla (mondjuk, azt igen, hogy nem pedofil), ez itt most mindent elmesél róla. A története szokásosan fordulatos, izgalmatos, tetszett. Imádtam, ahogy belekapcsolta a népmesei motívumokat, szerintem Fehérlófia álmában se gondolta volna, hogy egy tinidráma főszereplője lesz.
Aztán jött a 2. könyv, az Ezüstkéz. Igazából nehezen kapcsolódtam vissza a régi sztorihoz, az első 150 oldalt untam. Voltak kérdések és voltak titkok, de jelentéktelenek és kicsit sem közeli és/vagy szimpatikus emberekkel kapcsolatban. Ültem a Lipóti pékségben, ahol máskor vajpuha, ropogós kiflit adnak, akkor meg valami rágós vackot és csak lestem, hogy mennyire kompatibilis a kettő: a megszokott kiflim helyett rágódok valami maradékon – a megszokott felturbózott érzelmek helyett alig várom, hogy a könyv végére érjek. Az Ólomerdő eddig egy család viszontagságairól szólt, tele lélekkel és izgalommal, most pedig a világot kéne megmenteni és ez megfoghatatlan és unalmas… Ráadásul nekem az is nagyon furcsa volt, hogy az örök életet (a lélekvándorlást) hasonlította a semmihez és a 2. a jobb...
Nagyon nem tetszett ez a „melyikőnk az Ezüstkéz”-civódás se, ennek szerintem semmi értelme nem volt, vagy ha igen, akkor nem így. Sajnálom, hogy nem alakult ki köztük szerelem, nekem ez a barátságosdi kevés volt nagyon. És jó ötlet, hogy Emese belehalt, de azt se így kellett volna.
Valahogy azt érzem, valami nagyszabású befejezést akart az író és voltak is talán ötletei, de a végére kifújt a lelkesedés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése