Napok óta fejfájásra ébredek… hajnali 3-kor. Már volt korábban ilyen, még augusztusban, de akkor elmúlt, most meg visszajött valamiért. Bár most annyira nem fáj és nem is üt ki, mint akkor, de nem kellemes így se, főleg, mert olyan is volt, hogy elmúlt, visszafeküdtem és 5-kor megint arra ébredtem, hogy fáj.
András ma Miskolcra vitte Kornit – a Covid óta én nem járok velük, amire most rá is kérdezett András, hogy miért: igazából csak. Járhatnék. De covidkor megoldották ketten, azóta meg nem volt szó róla. Mivel én itthon maradtam, dél körül bebuszoztam Egerbe venni pár rongyot magamnak, ők meg összeszedtek a plázából hazafelé.
Bementem a Pepcoba, a Kik-be, a C&A-ba és a New Yorkerbe – az utóbbi kettőben már semmi nincs, ami rám jönne vagy amire hajlandó lennék pénzt kiadni. A másik kettő meg ócska göncöket árul, bár elfogadható áron. Vettem 5e Ft-ért egy férfi mackóalsót meg egy pulóvert. A pulcsi puha, bolyhoska, fekete, kapucnis és kenguruzsebes, de olyan vacak anyaga van, hogy hozzáragad az alatta lévő ruhához és átfúj rajta a szél. A nadrág természetesen csak annyi előnnyel rendelkezik, hogy rám jön. A szabása idétlen, hátul kilóg a derekam, elöl meg a nyakamig ér, de legalább meleg. Vettem zoknikat is, de vagy fél órán át válogattam: ami tetszett vagy titokzokni volt, vagy nagyon drága egy zoknihoz képest, ami rendes zokni volt meg vagy vacak volt, vagy olyan szoros a bokája, hogy nem mertem megvenni a vizesedő lábamra.
Láttam a plázában egy szuper kiállítást K. Csákfalvi Kata gyönyörű állatrajzaiból.
Korni kiszállt Egerben, este jött haza Bogival, aki nálunk aludt. Hajat festettek kb. 21 óráig, aztán bedőltek aludni. 22 órakor megdöbbenve láttam, hogy mindkettő húzza a lóbőrt.
Jelentkeztem a könyvtár olvasós kihívására, A Nagy Könyves Beavatásra, ami most A Sztori néven fut. Kornival ketten, családként jelentkeztünk Cirmákolók néven. Nem tudom, mennyire megy ez majd nekünk; szerintem csak én fogok olvasni és feladatokat megoldani, szóval egy + dolgot vettem a nyakamba. Szerencsére nem akarok nyerni…, bár…, akkor meg minek csinálom…?
Sütöttem Kálci-féle Békebeli ropogós kiflit. Ehetetlen lett. Nem tudom, miért.
Kosztolányi Dezső: Pacsirta: Ez a regény három emberről szól, akik évtizedek óta egy tető alatt élnek (családnak hívják magukat), de igazából 3 idegen ember. Fogalmuk sincs, a másik kicsoda és miért micsoda, mégis egymást rugdossák, hogy a másik elrontotta az életüket, főleg a szülők az öregecske, rondácska, basáskodó lányukat meg az őt nem szerető és feleségül vevő falusi ficsúrokat. Nyilván ők, a szülők semmiről se tehetnek. Mikor a gyerek végre eltakarodik egy hétre otthonról, anyuék kirúgnak a hámból. Mintha 1. egyébként nem tehetnék meg; 2. bármikor is akarták volna; 3. igényük lett volna rá. Mert szerintem nem azért mozognak idegenen a kancsapatban, mert nem jártak oda eddig, hanem mert nem is oda valók.
Kicsit döbbenetes volt, hogy szegény Pacsirta elmegy, anyuék jól érzik magukat és az olvasóban kialakul egy kép, miszerint a szülőknek igazuk van és a nyakukon maradt egy élhetetlen bamba kölyök…, erre az utolsó két oldalon hazajön a csaj, megtudjuk róla, hogy gyűlölte a nyaralást, végtelenül rosszul érezte magát, mivel senki ki nem állhatta ott se és boldogtalan életet él, mert úgy érzi magát, mint egy kalitkába zárt madár. Mi van…?!
Az utóbbi időben olvastam pár költő által írt regényt és most is feltűnt, hogy Kosztolányi is inkább költő volt, látszik az írásmódban, a gyönyörűen kerekített mondatokban. De hasonlított kicsit Gárdonyihoz is nekem, valószínűleg a témaválasztás miatt.
Ui: Végig éhes voltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése