1 hónappal az után, hogy betették a lábukat az iskolába, egy teljesen új csoportba, a 9-eseknek ma bemutatkozó kultúresemény volt a művházban. Már eleve ez egy idióta elgondolás –, szerintem avató kellene (ami érdekes, a kisgimiseknek, akik két éve ott rohadnak, van – ebben sem érzem a logikát), őket kellene üdvözölni, nem nekik mutogatni magukat idegeneknek.
Ennek fényében eleve szarul indult az egész.
Még a szülői értekezleten felszólított MINKET az osztályfőnök, hogy rugdossuk a gyerekeket, mert kötelező szerepelni, de senki sem mondta, hogy 1. (amit az előbb leírtam), sem pedig, hogy 2. rohadtul nem fogjuk rugdosni a 14 éves gyerekeinket ilyen marhaság miatt. Mivel szinte semmilyen előrelépés nem történt az ügyben, szinte az utolsó pillanatban kitalálták, hogy a lányok (vagy aki nem akar külön szerepelni) közösen táncikálnak valamit. El is kezdték tanulni a koreográfiát, csakhogy Korni közben beteg lett, sőt, az ő párja is, így ők lemaradtak a tánctanulásról. Amikor Korni visszament, a másik gyerek még mindig beteg volt, erre valami észlény nagyszájú kitalálta, hogy akkor Korni nem táncol, meg mert „úgysem tudja annyi idő alatt betanulni a koreográfiát”. Valószínűleg nagyon nehéz kettőt jobbra, kettőt balra ugrálni, hogy 1 hét alatt ne tudja megtanulni, és még párja is lett volna, de ezen úgy megsértődött (joggal), hogy azt mondta, akkor nem táncol. Mivel „mindenkinek szerepelnie kell”, a tanár kitalálta, hogy akkor Korni fogja elordítani (!!!!) magát a tánc előtt németül (!!!!!!) – merthogy angol tagozatos osztály –, valami „megjöttünk”, vagy ilyen akármicsoda szöveget. Persze Korni totál kikészült: ő nem fog ordibálni. Teljesen egyetértettem vele.
A mai napon úgy indult el az eseményre, hogy nem tudta mi lesz, de se csereruhát, se semmit nem vitt, elment, oszt kész.
Maga az esemény szintén hatalmas baromság volt: a művház színtere kicsi, a színpad és a nézőtér is – főleg a nézőtér, ezért nem fér be a komplett 9. évfolyam, hanem osztályonként cserélgették egymást a szülők. Vagyis én – ugyanis a szülőket is meghívták, hogy legalább lesse valaki, bár én nem mentem –, nem láthatom a többiek produkcióját, csak a saját gyerekem osztályáét. Hú, de izgi! Míg az A, B, C és D osztály leszerepelt, addig az E osztály (és nyilván a többi esetében ugyanígy, csak kevesebb betűvel) a környéken ácsorgott és várt a sorára… Végül Kornit behajították a hangosító csávó mellé, hogy majd „ő mondja, mikor kezdődjön és végződjön az aktuális zene”, de gondolom, nem mondta, mert tudta egyedül is és az utolsó közös dalnál beült a tömeg szélére.
Már írtam, hogy az első lengyel óráról lemaradt a teremcserélgetés miatt, utána lemaradt kettőről a betegség miatt, ezek után pedig nem mert csatlakozni a szakkörhöz, úgyhogy idén nem kezdte el a lengyelt tanulni. Nagyon sajnálom, mert kapott volna ingyen tankönyvet és ahogy láttam, a tanár viszi Lengyelország felé kirándulni a szakköröseit. Remélem, jövőre lesz hozzá kedve.
A mindenféle árak emelkedése miatt komolyan elgondolkodtunk azon, hogy munkába kellene állnom. Ehhez mondjuk, az is hozzájárult, hogy nem tudok begyújtani és tüzelni –, hiába hordaná fel András a tüzelőt, nem lenne elég, én meg nem tudok felhozni két vödör fát. Márpedig jön a cidri és nekem meleg kell… Úgyhogy elindultam munkát keresni. Nem gondolkodom rendes állásban, mert bár azt is lehetne azzal a rokkantsági státusszal, ami nekem van, de 18 éve itthon vagyok, zéró szociális élettel és kommunikációval (előtte iskolába jártam), egy rendes, akár tanári állást, de még egy adminisztrátorit se biztos, hogy el tudnék végezni. Nem hiszem, hogy tudnék együtt dolgozni egy team-mel, alkalmazkodni egy főnökhöz, aki nem segít, csak kiadja a munkát és 10 perc múlva kéri vagy bármilyen felelősségteljes munkát bevállalni. Még nyáron beszélgettem a szomszéd nénivel, aki mesélte, hogy ő Bélapátfalvára járt át 4 órát dolgozni és nagyon szerette, úgyhogy itt kezdtem a keresést. Találtam egy Covid-kori telefonszámot, amiről gondoltam, át tudnak irányítani a megfelelő vonalra és így is történt, de ott azt mondták, náluk nincs munka, próbáljam meg az egri Agria Humánt. A honlapjuk szerint többféle munkát is tudnak adni: takarító, múzeumi teremőr, kabinos, jegyellenőr, amik nem tűnnek papíron annyira rossznak, meg persze szereldei, papíripari vagy nyomdai betanított munkás, ami meg elég rosszul hangzik. Az ügyintéző, akit elértem, épp helyettesítette azt, aki valóban foglalkozik ezzel és szabadságon van, de azt mondta, hétfő-kedden felhív, hogy időpontot beszéljünk meg egy „interjúra” a főnökökkel. De említette, hogy azonnal lenne takarítóállás (az nyilván nem megfelelő nekem), de akár a strandra vagy az uszodába is kellhet ember. Meg persze lehetne képeslapokat zacskózni, ami a semminél jobb, de inkább ne már! Természetesen be vagyok szarva rendesen, de nagy segítség, hogy eljövök, ha nem tetszik, mert nem vagyok rákényszerítve semmire, tényleg csak a rezsicsökkentés a cél.
Csináltam „Csíkos kiflit” vagyis fatörzset, ahogy a boltban nevezik és Korni egyik kedvenc péksütije. Kicsit féltem a recepttől, ettől a felezett duplatésztától, főleg, hogy nagyon ragacsos volt a tészta (így lett habkönnyű puha a kifli), párszor cseréltem ide-oda a dagasztóban a tésztákat, hogy megkeverje és megkelessze – főleg, hogy a végén vettem észre, hogy mindig „stop”-olása a gépnek elölről indította a programot és nem „lepause-álta”, ahogy gondoltam. A nyújtáskor arra kell figyelni, hogy először a kakaós tésztát kell kinyújtani, utána rá lehet pakolni a deszkán lévő fehérre. A kifli-forma még mindig nem megy, nem is értem, mi olyan bonyolult benne. Sütni alsó-felső sütésen pontosan 15 percig. Iszonyú finom! Kis cukor még mehet bele, lehet bátran cukrozni.
kisülve:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése