Tegnap délben átmentünk Egerbe plázázni. Előző nap sütöttem kalácsot
ettem belőle egy csomót reggelire, így én nem ettem most. Helyette, míg a többiek ettek, könyvesboltoztam. Nem vettem semmit. Sajnálom a könyvre a pénzt. Még így is, hogy van egy ajándékkártyám tele pénzzel.
Ez után a Tescoba mentünk, míg ők beugrottak a H&M-be és vettek egy pár pulóvert meg nadrágot, én próbáltam vásárolgatni. Mióta Magyarország előre megy, nincs csirkefarhát a boltban, de csirkemell se, semmi. Fogalmam sincs, mit fog enni a kutya, vagy hogy mi mit fogunk. Vettem cserszömörcés szmötyit a fogamra, az állítólag gyulladásra jó. De ez csak tüneti kezelés, mert azt kellene, hogy a fogszabit leszedjék és legyen egy alapos fogkőtisztítás. De ehhez se ártana egy orvos, akinek agya is van.
Jaj.
Nagyon féltem ettől a könyvtől. Az írónő első két könyvét nem szerettem, de a 3-ért egyszerűen oda vagyok. Már amikor hallottam erről a 4-ről, akkor sejtettem, hogy ezért… megint nem fogok rajongani. És hát, sajnos tényleg nem.
Valahogy az egész nem tetszik. Nem tudom, miért, mert azt látom, hogy kellene, de se ez a semmitmondó cím, se ez a fura borító nem fogott meg, amikor pedig a kezembe vettem, fura volt, hogy „gumiból van” – nagyon furcsa a borító.
Féltem a témától is. Down-kór. Annyira sokrétű, széles, végtelen téma, hogy ha csak úgy belemerítünk egy pohárral, az nem lesz elég: nem fogja tudni egy könyvben elmagyarázni, megértetni, mi ez az állapot, hogy néz ki, mi a lényege, mik a tünetei, mit érez a gyerek, mit érez az anya, apa, nagyi és a többi szedett-vedett ismerős, milyen jövőképet ad, milyen buktatói vannak…, stb. stb. És akkor még ott van a történet is, amit szintén be kéne suvasztani valahová.
Sajnos nekem tényleg kevés volt. A betegségről nem sok mindent tudtam meg; rosszul esik ezt így kimondani, de ki nem állhattam a gyereket. Nem volt időm megismerni, megkedvelni. Kicsit olyan volt nekem, mint egy kínai váza, akire nagyon kell vigyázni, de amúgy csak ott áll a sarokban.
Kata jelentéktelen. Ebben a csajban nem láttam semmit. Nem is emlékszem rá…, olyan tulajdonságai voltak kidomborítva, amik nem voltak érdekesek, a betegsége már nem volt konfliktusforrás, nem volt igazi tragédia, mert már ezer éve lefutott ügy, lelkileg is. Kár, hogy cikkből, leírásokból ismertük meg, nem a cselekedeteiből, a párbeszédekből, a történetből. Sőt, az elején még utáltam is, ami, gondolom, valahol cél is volt, de később se lett jobb. Inkább érdekelt volna Rita lelke, de róla meg alig volt szó...
Balázst is utáltam. Állandóan vinnyogott. Igazából volt csaja, barátai, munkája, anyja, mindent jól csinált, mégis feszt vinnyogott. Mi ez a hiszti az első ovinál, szánalmas?! A szexuális dolgai is kissé el voltak túlozva. Sokszor ok nélkül volt ordenáré. Bár ezerszer elmondta, hogy ő akart Misuval maradni, vállalta az életet vele –, mégis, szinte folyton áldozatot játszott: neki ócska munkát kell végeznie, neki nem lehet kapcsolata, ő nem veszítheti el anyját, „az egyetlen segítségét” – amúgy nem ő volt az egyetlen, hiába lelkiterrorizálta mindig. Aztán, mikor sikerült Misut oviba tenni, akkor meg az volt a baja, hogy vissza kellett mennie dolgozni. Mondjuk, ettől akár tetszhetett volna is, hiszen nem feltétlenül kell szimpatikusnak, vagy hibátlannak lennie a főhősnek, attól, hogy nem szimpi, még lehet jó karakter, de itt nem volt az.
A karakterek semmilyenségének oka szerintem az volt, hogy az egész regény valahogy nem szólt semmiről, lusta volt, nem pörgött, nem ment előre a történet. A 140. oldalon majdhogynem ugyanaz volt a helyzet, mint az 1-n. A hármas szerkesztés: futás, jelen, múlt –, számomra túlzottan töredezetté tette a történetet, mire egyik síkon elkezdődhetett volna valami, átugrottunk egy másikra.
Nagyon sajnálom, ezek voltak vele a bajaim.
De tudom, hogy HAZs megírta a Visszatérünk-et…, szóval több van benne ennél. De talán ez a téma nagy falat volt egy romantikus regényhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése