Tegnap András hajnalban, 3 óra felé indult el Ladányba. Tervei szerint füvet nyírt, kerítést szerelt és Berekből elhozott két diófát, és mivel úgy gondolta, ez nem fér bele egy napba, ezért ott alszik, így mi nem mentünk vele. Leginkább a kutya miatt, de amúgy se akartam ott aludni úgy, hogy nekem meleg kell rendesen; ők valószínűleg még nem fűtenek annyira. Inkább itthon maradtunk, tüzeltünk egész nap, hogy este ne maradjunk fűtés nélkül, gofrit zabáltunk, Korni sokat kutyázott, Andri meg átment haverozni Egerbe.
Végül nem kellett Ladányban füvet nyírni, így András haza tudott jönni kora este. Hozott egy kosár almát, anyósom gondozója vette neki a piacon. Amennyit András mondott róla: bizonyos korú emberek mellé kijelöl egy gondozót a város, aki segít nekik bevásárolni, meg amit kell. Én örülök neki; bár István mindent megcsinál otthon és igazából anyósom is, de ő már gyenge, még ha erős is, István meg dolgozik, mostanában már nem is csak Ladányban, hanem elviszik ide-oda 1-2 napra. Szóval kell ez az asszony, én örülök neki.
Letettem a tervemről, hogy meghívom őket ide karácsonyozni, igaza van Andrásnak, nincs már ehhez ereje anyósomnak. Korábban kellett volna erre is gondolni –, korábban kellett volna ehhez is megvenni a házat. Így nem is tudom, milyen lesz az idei karácsony. Mit főzök, ki mit kap – mindenkinek megvan mindene –, hol fog állni egyáltalán a fa, bár ez Egerben is mindig aznap dőlt el. Szerettem volna dekorálni, de a kinti dekorációknak a kutya miatt nincs értelme, a bentiekhez meg nincs se kedvem, se ötletem. Szerettem volna idén egy grincsfát meg tök cukik ezek a nyakba húzott sapkás manók, de most annyira porfogónak gondolom őket…
Ma elültettük a két diófát, körbekerítettük dróthálóval, de én nagyon félek, hogy kiássa a kutya. Mint ahogy körbeásta a dróttal bekerített tujákat is. Kinyírta a bazsarózsám is –, útban volt, mindig rálépett.
Átjött Bogi, Korni nyávogott, mert este haza akarta kísérni, mi meg nem engedtük. Semmi értelme annak, hogy együtt elbuszoznak Egerbe, aztán Korni vissza Mónosra, főleg, ha nem is ér el buszt visszafelé. Mondtam, hogy inkább maradjon Bogi tovább. Közben András kitalálta, hogy akkor vigyük haza. Az úton arról beszélgettünk, hogy valószínűleg elmarad idén a mikulásbuli, erre én mondtam, hogy beszéljék rá az osztályfőnököt, aki angoltanár is egy halloween-bulira, de közben leesett, hogy akkor az se kivitelezhető, ugyanabból az okból. Andri meg elment Hevesaranyosra ott alvós szülinapozni; ez a srác is egy általános iskolás haver, de idősebb nála, korábban elballagott, mégis haverok maradtak.
Kipróbáltam egy 4. gofrireceptet. Bár szuper az eredetivel is, de abba sok vaj és tojás kell, ebbe inkább több liszt és tej, amit jóval olcsóbb beszerezni.
Megint poloskainvázió van..., bár, amivel igazán meggyűlik a bajom, mint tavaly ilyenkor is (csak akkor még nem laktunk itt), a harlekin katicák. Nem viccelek: százasával jönnek, alig győzöm irtani őket. Ráadásul a „természetvédő” módszer, a légycsapóval történő agyoncsapás (vegyszer helyett) nem mindenhol kivitelezhető, ugyanis undorító mocskot hagy maga után.
Egy ideje elkezdtem használni a mosógép szárító funkcióját is. Még így is ki kell teregetni a ruhát, mert bár a szekrényszáraz mód rendesen megszárítja, de nagyon összegyűri a ruhát, ezért a válfaszáraz módot használom. Azután még kell szárítani, igaz nem sokat: ha este kiteregetem, másnap reggel már lehet felvenni. Érdekes, hogy ami a kórházban volt szárítógép, nem gyűrte a ruhát, de csontszárazra, gyönyörű tiszta, bolyhosra szárította meg még Korni plüsskutyáját is.
Amikor megláttam ezt a könyvet, először (én is) arra gondoltam: „na, hány bőrt akar még lehúzni erről a témáról?”, de az az igazság, hogy amennyit akar…, mert jól csinálja.
Ez egy elképesztően őszinte vallomás, őszintébb, mint az előző könyve, ami szintén egy kitárulkozás. Ez a könyv nagyjából ugyanaz, annak hibái nélkül: ebben már nincsenek blogbejegyzések és nem tolja a képembe a „fizessél idegeneknek, hogy meggyógyuljanak, mert az állam tojik rá”-témát, inkább rólad szól, tényleg olyanoknak, akik maguk is küzdenek a rákkal vagy nem ismeretlen számukra ez a terep.
A könyv második része kicsit olyan volt, mint egy ismeretterjesztő könyv – lényegében ez is volt a célja, hogy segítséget nyújtson –, az első pár rész száraz anyag után behozta a saját élményeit. Természetesen egy csomó dolog ismerős volt: a vitaminkeresés (mi végül azt hiszem, a Linexet szedtük, meg 1 adag Aloe Vera-gélt és céklát nyakló nélkül és kb. mi se tudtuk, hogy használ-e vagy semmit se ér) - - a többes számban beszélés… Az izzadás, a gyomorfájás, a semmit nem evés és a habzsolás… Szerencsére sugarazni nem kellett, így ez az „élmény” kimaradt a repertoárból.
A könyvben többször is felmerül a rák lelki oka. Mondjuk, gyanítom, hogy egy nyolcéves leukémiás gyerek esetében nincs szó ilyenről…, de a fene tudja. Annak nem látom értelemét – és ő sem ír ilyenről –, hogy azért lett rákos valaki, hogy egy másik ember tanuljon belőle – sok ilyet hallottam már, hogy „valamit rosszul csináltam (spirituálisan, nem fizikailag), és ezért lett beteg a gyerek”… Én ebben nem hiszek. De abban igen, hogy önmagunk betegítjük meg magunkat; viszont ezt egy nyolcéves esetében meg…, hát, nem tudom.
Többször is felmerül a „miért” is. Miért…? Amit én a másfél év alatt megtanultam: nincs olyan, hogy miért. Nincs miért, vagy a válasz annyira megfoghatatlan és valószínűtlen, hogy nem is érted. Ezért még a legelején felhagytam ezzel a kérdéssel. Nincs miért. Van van és ezzel kell kezdeni valamit itt és most. Szerintem ez volt, ami a legtöbbet segített nekünk.
A könyv végén egy fantasztikus dologra hívja fel a figyelmet. Ki akartam másolni, de annyira hosszú, hogy nem volt türelmem hozzá… A szégyenről ír. Magyarország a szőnyeg alá söprés országa: itt minden szuperfantasztikus, nincs probléma, nincs éhezés, nincs létminimum, nincs betegség. Beteg vagy?! Szégyelld magad! Kopasz vagy a kemótól? REJTSD EL!!! Az egész leukémiában ezt GYŰLÖLTEM a legjobban: amikor kicsi gyerekeknek parókát csináltak, mert kopasz volt. Emberek felajánlották a levágott hajukat, hogy „segítsenek” másoknak, hogy ne legyenek kopaszok…, hogy elrejthessék, hogy baj van. És erre büszke valaki és istenkirály a fészbukon, amiért felajánlja a haját… Miért?! Miért kellene titkolni, miért kellene szégyellni? Főleg egy gyereknek…, de felnőttnek se. Szerintem nem kellene ezt a dolgot támogatnunk, inkább abban kellene segíteni, hogy arra a pár évre fogadja el magát valaki kopaszon.
„Azt sem tudom, hogyan csináltuk végig. Nem gondolkodtunk, nem értelmeztük a helyzetet, csak csináltuk, összeszorított foggal, néha ordítva, bőgve, de mentünk előre, fél lábon, kerekesszékben, bukdácsolva, elhasalva.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése