Folytatódik a karambolok hete egy ismert résztvevővel… - vagyis velem. Más szóval: túl vagyok életem első karambolján. Vagyis nem, mert nem én vezettem, tehát nem az enyém, csak részt vettem benne…
De a lényeg: zötyögtünk haza a Szarvaskő és Mónosbél közti kacskaringós úton, előttünk, mögöttünk kocsisor. Megálltunk az egercsehi elágazónál, hogy bevárjuk egy kanyarodó miatt a szembe forgalmat… - már aki. Egy valaki nem. Aki nekünk jött. Már a becsapódás előtt mondta András, hogy „ez belénk fog jönni” és kb. a mondatvégi pont előtt – illetve, mielőtt felfogtam volna, mit mond, csattant belénk a kocsi és egy hatalmasat zökkentünk előre az előttünk lévő seggébe. Kissé megtörtük, de nem rongyoltunk bele, mivel András tövig nyomta a féket. Elképesztő a hidegvér, amivel kezelte a helyzetet! Én úgy megijedtem, hogy felvisítottam, mire ő oldalra nyúlt és megtartott a zökkenés előtt, pedig nem volt nagy, csak összefostam magam. De kb. úgy beparáztam, mintha legalább egy tűzvésszel járó tömegbaleset történt volna –, én nem tudom, mióta vagyok idegbeteg… Kiszálltunk a kocsiból (nekem remegett a lábam, az előttünk lévő kocsis meg is kérdezte, jól vagyok-e), áttoltuk a járgányokat a szerencsére nem túl messze lévő leállóba (illetve mi oda tudtunk gurulni, a mögöttünk lévőt vinni kellett, az előttünk lévőnek meg alig lett baja). A károkozó 100%-osan magára vállalta a hibát. Volt vele egy fiatal srác is, mikor megláttam szegényt remegni mellettem, akkor állt le a saját lábam – beindultak az anyai ösztönök és már nem én voltam a csapatban a legvédtelenebb, hanem ő. Megírtuk a papírokat, érte jött az ismerős, mi hazarecsegtünk. A kocsi hátulról teljesen szétment; bár a vonóhorog sok mindent megfogott, a csomagtartót nem lehet kinyitni, a kipufogó furán szól és András szerint a kerékkel is történt valami. Szóval most pár hétig, míg a biztosító meg a szerelő végzi a dolgát, nincs kocsink.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése