Valentin napi vergődés van a világban napjainkban, pl. a könyvtárban, ahol ma RomKom-kvíz, vagyis Romantikus kvízdélután volt. Terveztem Kornival, hogy megyünk, benn is maradtam miatta, de mire oda került a sor, már nem volt kedve se neki, se nekem.
Megvan az első 4-ese matekból. Megint 1 pont hiányzott az 5-öshöz; most nem adta meg neki a tanár, mint legutóbb, de azt mondta, hogy ez is szuper. És tényleg az, sose volt ilyen jó matekból. Persze Korninak nem esett jól, de inkább a rendszerező agya sértődött meg, mint a lelke.
András megint elkezdte a Bee-bot-versenyt. Pedig most nem sok ideje van rá, de muszáj, nem tarthat szünetet, ha valaha folytatni akarja.
A Süssünk együtt!-kihívás februári feladata valamilyen gesztenyés sütemény volt, de én hetek óta Somló galuskát akarnék enni, úgyhogy összehoztam a kettőt: ez itt Gesztenyés somlói galuska:
Az alaprecept Street Kitchenes, de eszközöltem pár változtatást. A diós piskótába pl. daraboltam 3 szelet csokit (lecsúszott mind az aljára), a kakaósba pedig fehér csokit, de az is. Viszont egyik sem tűnt el. A krémekhez főztem 2 csomag csokipudingot, de az nagyon sok lett, viszont a vaníliás Aranka krémből mindenképpen kell kettő! A gesztenyemasszát minimális habtejszínnel összekevertem, hogy hígabb legyen, pirítottam némi diót. Összerakás: a tál formája vacak, nagyon vékony már az alja, összetöri teljesen a piskótát – kell egy másik, aminek olyan széles az alja, mint a teteje és piskótaméretű, valamint elég mély a 3 réteghez. A piskóták egyik oldalát megkentem a tejszínes gesztenyével. A diós került a legaljára, rá a krémek: befolyt az összes a közepére. Rá dió. Kakaós megkenve, csokipuding, krém, dió. Itt nagyjából tele is lett a tál…, de még jött a fehér megkenve, puding, Aranka, dió. Folpakkal letakartam, beleragadt, mindegy, majd lenyaljuk, csak ne folyjon ki! A tányérban még kapott egy nagy adag tejszínhabot. Zseniális lett, intenzíven lehet érezni a gesztenye ízét. Muszáj szereznem egy normális tálat neki!
Pacsovszky Zsolt: Szabadesés: Zseniális volt ez a könyv!
Nehezen indult be számomra, de a végén (igazából kb. a második fele) csak ültem a Mekiben, faltam a sorokat (a fánk helyett) és próbáltam nem bőgni ott az éppen húszasával becsődülő középiskolások előtt.
Az eleje, bevallom, nem tetszett…, szegény srácnak minden baja volt. Magányos, félreismert fiú tele gátlásokkal, félelemmel, bizonytalanságokkal, mellette önző, elcseszett szülők és nyomorék haverok. Determinált volt, hogy jön a femme fatale tanárnéni és na… És arra gondoltam, tetszene egy regény ugyanerről a témáról úgy, hogy a főszereplők nem tikkesek, egyszerűen csak megkívánják egymást. Mert szerintem a kémia így is működik, nem kell ehhez lelkibetegség.
…de aztán… Ahogy megjelent a nő és Bálint elkezdett szabadesni, onnantól minden összeállt.
Kinéztem a könyvből (még mindig a Meki) és láttam… Láttam a könyvet megtörténni magam körül.
Szülő vagyok és felnőtt…, majdnem tanár is. De ezért nem akartam tanár lenni soha. Mert ha jó pedagógus vagy, akkor vergődsz, hiszen soha nem lehetsz elég, soha nem tudsz eleget tenni (és ez engem kikészítene). Ha meg rossz pedagógus vagy, akkor minek az egész…? Az bárki lehet.
Van ez a 17 éves kissrác. Okos, aranyos, helyes, sportol, nem is akárhogy, hiszen 17 évesen kinézik a felnőtt csapathoz. Jól tanul, jól dolgozik (még be se fejezte az iskolát, már van egy telefonszáma külföldi munkára), rohadt sokra vihetné, boldog és elégedett lehetne. De van körülötte egy rakás diszfunkcionális felnőtt, aki nem lát tovább az orránál és közös erőfeszítéssel végül csak sikerül szegényt lerugdosni arról az átkozott tetőről (szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy ez a könyv vége).
Egy barom irodalomtanár, aki végre hall egy normális feleletet és azt mondja, bebiflázta…, NEM MINDEGY?! Végre valaki legalább bebiflázta az anyagot! Örülj, kussolj és adj végre 5-öst!
Egy akaratgyenge anya, aki felcsináltatja magát egy emberrel, aki veri…? Sose értettem… Egy akaratgyenge apa, aki… istenem…, lecseszi a 17 éves gyerekét, hogy hamarabb kefélt azzal a nővel, akit ő akart megdugni és ezért elrontotta az egész életét…?! Eszednél vagy, hol vagyunk, az óvodában?!!
Egy pedofil femme fatale…, mert pedofil, ezen nincs mit tagadni. Hiába szép és csinos és fiatalos, és „ő is kereső”, mert ezzel mentegeti magát, ettől még pedofil, mert a gyerek 17 éves. Még 23 évesen is az lenne, egyébként, mert kb. addigra érnek meg a gyerekek agyban. Akkor se mind…
Egy „pofázni tud, de cselekedni nem” nagynéni, aki 1 napra képtelen egy ágyat adni szegény gyereknek, csak míg egy kicsit lenyugszik…; nem marad a nyakadon, te szerencsétlen!
Egy inkompetens, tiszta szégyen tanári kar, élén a fingja sincs semmiről igazgatóval. „Az igazgatói intőtől nem fogok eltekinteni” – mégis mire fel?! Amiért egy tanár elcsábította és az osztálytársai zaklatták?! Komolyan nem lát tovább az orránál?! Nem volt vizsgálat? Nem voltak EGYÉRTELMŰ jelek?! Nem teljesen egyértelmű, hogy ő az áldozat? Rúgjál még bele te is egyet!
És az edző…, szánalmas, szemétrevaló banda!
Mondhatnánk, hogy kissé túlpörgette a szerző és nem lehet, hogy ennyi elcseszett felnőtt van és nincs egy se, aki mellé állna és meghallgatná… De tudod mit? Nincs… Mert ezek mind egy-egy kis külön sziget, akik nem beszélnek se Bencével, se egymással, se önmagukkal, se őszintén, se sehogy. Élnek a saját kisvárosi posványukban és próbálják elásni, ami „szégyellnivaló” – vagyis mindent.
Undorítóan őszinte regény. Zseniális. Kitépte a szívem a torkomon kétszer, de akkor is zseniális!
Sajnálom, hogy a TABU-sorozatban nincs több magyar, mert valahogy a többiek most nem érdekelnek.
És sajnálom ezt a szörnyű borítót, ebben igaza van mindenkinek, hogy 1. köze sincs a regényhez, 2. szégyelltem a Mekiben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése