Délelőtt ugyanaz, mint tegnap: reggel mentem dolgozni, bementem a kocsmába egy kávéra és olvasni. Ma nem az a pultos volt, mint tegnap, úgyhogy egy fokkal jobb kávét – kapuccinot – kaptam, bár finomnak ezt sem nevezném.
Odabenn négypontost ragasztottunk; az univerzum titka, hogy mire használják. Állítólag a „Mekiben teszik bele a sült krumplit”, de ezen már akkor hatalmasat röhögtem, mikor először hallottam (főleg, mert valaki mindig teljesen komoly képpel mondja, mintha hinne benne). Kizárt. Egyébként a Google-ön sincs semmi róla és a kisfőnökök is a sült krumplis szöveggel próbálnak etetni. Ez akkora kamu, mint a holdraszállás.
14 órakor András felszedett. Előtte felhívtak a lakásszövetkezettől, hogy menjünk el a házhoz, mert beázik az alattunk lévő garázs. A házban minden csontszáraz volt, de András lement a tulajjal és tényleg be van ázva a vécénk alatt a garázs. Elvileg jön szerelő, aki megnézi. András szerint valami „olyasmi történt szilveszter körül, amit nekünk nem szabad tudni, de nem rendszeres a beázás”. Valóban nem is volt azóta se megkeresés.
Nézzük a tévében ezt a Dr. Pol állatklinikája című műsort. Amúgy szeretem, mert 99%-ában a kedves, gyógyítós és gyógyulós részek vannak, de minden epizód végén van egy „sírós” rész, ahol meghal egy állat. A tegnapiban egy kutya – a gazdi bevitte, megvizsgálták, kiderült, hogy meg kellene műteni, de a nő nem fizette ki, hanem elaltattatta –, ma egy ló (holnap egy csikó) pusztult el. (A holnapi résztől – ezek miatt, be is fejeztem a nézést.)
Sylvia Plath: Az üvegbura (The bell jar): Hú, de fura volt ez a könyv… Nagyon untam és borzasztóan idegesített, de közben azt gondoltam, hogy ez a normális reakció. Igazából az jutott eszembe, hogy a depresszióba valóban csak így „belecsúszik” az ember. Minden tökéletes kellene, hogy legyen, hiszen a lány mindenben kitűnő, lehetőségek tárháza várja, ő azonban minden miatt fanyalog, állandóan nyavalyog és nem csinál semmit. A kívülállók számára, akik a valóságot látják, ez valóban bosszantó és tényleg nem tudnak mit kezdeni vele.
Ahogy az anyja se, amikor a 11. fejezettől hazaköltözik és kezd csúnyán lecsúszni a csaj. Mondjuk, az érdekes volt, hogy senki nem próbált leülni beszélni vele, vagy nem hívta meg egy kávéra vagy bármi. Egyből küldték pszichológushoz, az meg sokkterápiára. Hát, nagyon érdekes volt az is, hogy két beszélgetés után elektrosokkolta hetente háromszor. Semmi terápia, csoportfoglalkozás, gyógyszer vagy bármi…, áram a fejbe, bumm!
Állandóan ok nélkül bőgött –, nekem sokszor úgy tűnt, azért, hogy elérjen valamit, az öngyilkossági kísérletek is inkább olyanok, mint a „hm…, mit csináljak, kipróbálom, meghalok-e, de biztos nem fogok.” Valószínűleg ez velejár ezzel a betegséggel, hogy látszólag ezt csinálja az ember, közben meg mélyen a fejében óriási katyvasz van. – - – Kár, hogy számomra tettenérhetetlen volt ez a katyvasz, én a könyvben is csak a felszínt láttam. A kórházi bolyongás is csak nyaralásnak tűnt és nem jöttem rá, mitől gyógyult meg hirtelen. Egyszer csak, a nyóccázötödik sokkterápia után lekerült róla az Üvegbura. Hát, érdekes…
Utáltam, hogy a vallás számára embertípust jelentett: a katolikus ilyen ember, akinek 8 gyereke van, az katolikus és idióta is egyben (mintha az egyik oka lenne a másiknak). Borzasztóan idegesített, mert nem egy amerikai könyvben láttam már ezt.
Szóval nekem nem jött be ez a könyv, nem erre vártam, máshogy képzeltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése