December utolsó munkahete van, igazából csak két nap. A munkatársak 90%-a már szabadságon van, nekem viszont pont, hogy bedolgoznom kell, szóval tegnap és ma is 7-re mentem dolgozni (6 helyett) és 11-ig maradtam. Már nem fűtötték be a kisszobát, ezért a fejlesztősök kijöttek a hátsó két asztalhoz, a maradékot pedig szétszórták (összenyomták) a maradék helyekre. Engem kiültettetek a nagyterembe duplózni. Akik itt ülnek, már évek óta itt tolják, összeszokott 5-6 fős banda, szóval végig volt oltás, röhögés, ma sütizés is – toltuk két pofára a mézes krémest meg a linzert. Volt ott egy fickó, akiről kiderült, hogy a gyerekkorát Mónosbélben töltötte, ráadásul a szomszédban – az a „senkié se”-ház a garázsunk mellett az ő nagymamájáé volt és itt lakott kisgyerekként. Állítólag akkoriban a duplafáig kiért az erdő.
Korniéknál is megtörtént a mikuláscsomag-kiosztás. Mindig megdöbbenek, hogy bár mi unjuk és utáljuk, ennél fogva semmit ötletünk sincs soha, más tök szuper csomagokat állít össze. Egy Petra nevű lánytól kapott csomagot, volt benne fahéjas alma illatú gyertya, egy szuper téli bögre, arcmaszk az édességen kívül.
Volt valami cheers-es gálaműsor is, ahol ő is fickándozott a színpadon, az leghátsó sorban valamit, itt is kapott egy cheerses bögrét telepakolva édességgel.
András és Andri arról beszélgetnek, hogy nem soká jön, csak még megy edzeni: Andri: - Csak karozok egy kicsit. András: - Nem karozol, pofázol.
Kollár Betti: Álmomban megleltelek: Ezt a könyvet (fontos) kihívás(ok)ra olvastam, de abszolút nem az én világom. Mivel így van, úgy gondoltam, nem fogom csillagozni, csak leírom, mit gyűlöltem benne, de azt a rohadtélet, ez egy borzalmasszar könyv…, muszáj vagyok ütni.
Bár eleve nem bírom elviselni ezt a fajta direkt romantikát, de ha ettől eltekintünk (valahogy), akkor is übergáz ez a könyv. (Na jó, annyira nem mint a Holdvíz, de na…, ez a szint jut eszembe róla).
Kezdjük ott, hogy klisék: jó, az kell: szép, de szerencsétlen főhős, szexiokos barátnő, übertökéletes pasi, ki mit hord, mit eszik, mit iszik, hány fokban áll a sparhelt a konyhában – a könyv 40%-a. - - - Mindezen túl elképesztően irritáló, hogy: a csaj FOLYAMATOSAN vernyákol, nem önbizalom-hiányos, hanem…, ah, ezt hogy kell fokozni?! A pasi meg pont az ellentéte, olyan magbiztos, hogy ha hirtelen eljönnének érte az ufók, önként szállna az űrhajóba kísérleti alanynak, mindez megspékelve Coelho-idézetekkel. A kapcsolatuk totál indokolatlan volt a múltban és a jelenben is: a múltban a kissrácot abszolút nem érdekelte a kiscsaj, legalábbis nem látszott, a jelenben, az osztálytalálkozón pedig egy hangot nem kummantottak egymással – mégis, a pasi valamiért nyakig bele van zúgva a csajba, aki szintén belé, de hogy mikor történt meg a belezúgás, fene se tudja (újszülött korukban). Persze a felsőfokon önbizalom-hiányos lány nyilván nem mászik alá, de a nagyon magabiztos fickó is csak piszkálja a haját, ahelyett, hogy nekivágná végre a falnak (az már erotikus könyv lenne, de legalább történne valami). Rohadtul idegesített, hogy megpróbált belé önbizalmat önteni ÁLLANDÓAN. Kb. másról se beszélgettek.
A történet agyhalott: álmunkban (???) visszamennek (???) a múltba, a gimis korukba. A 400. oldalon se jöttem rá, tulajdonképpen mi a célja ezeknek az utazásoknak + ha álmában utazik, akkor alszik vagy ébren van? Ha az utóbbi, akkor mikor alszik? Ha alszik, miért nem viselkedik álomként? Ha nem tud megváltoztatni semmit, mi a célja? Hogy a jelenben megváltozzon? Ehhez miért nem elég, hogy visszatértek a régi barátok? Eleinte azt hittem, a szülei a lényeg, hogy össze visszahozza őket, de nem is találkoznak velük és a jelenben megvannak egymás nélkül. Ráadásul ez a „kötelező jelenetek”, ahogy az író nevezte el a valóságban történt dolgokat szintén indokolatlan volt. Az egész „időutazós” rész teljesen katyvasz volt...
Mindezek miatt a történet maga áll – sem a múltban, sem a jelenben nem lépünk előre. - - - És ez borzasztóan unalmas!!
Utáltam, hogy nem magyar, de mégis rántott húsos salátás szendvics, hogy a csaj kizárólag csak törökülésben tud ülni, hogy a pasi legszexibb testrésze az ádámcsutkája – bocsi, fiúk, de fúj!, egy csont a nyakában?!, hogy soha nem hívja a nevén, kizárólag Szélvésznek, a jelenben is. Gyűlöltem az összes döglesztően unalmas sport-akármicsodát, a meccseket, a futásról írt litániákat, mindent! Főleg, hogy az a 3 szó, ami esetleg jó lehetne is el van rontva: a 443. oldalon megtörténik végre az első valami, szenvedélyesen csókolózni kezdenek és a csajnak egyszer csak beugrik, hogy BÜDÖS A SZÁJA…!!!
A végén a 2012. január 23-at nem érettem, de nem is érdekelt.
Az egyetlen jó, amit erről a könyvről el tudok mondani, hogy minimum 7 kihívásra felelt meg (de lehet, többre is bepasszol még).
ui: Nem bocsátom meg a macskák oltását sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése