Elkezdődött a háromnapos szünet, de csak nekem meg Andrásnak, a gyerekek mentek iskolába, edzésre. Mivel tankolni is kellett, így este átmentünk Korniért és tankolni, és ha már ott voltunk, a Lidlbe. Útközben nagy reccsenés hallatszott bal kéz felől: eltört a távolsági lámpa kapcsolója. Visszafelé elég neces volt az út, mert az állatok abszolút nem féltek a kisebb fénytől. Az út szélén, karnyújtásnyira egy hatalmas őzet láttam, a többiek rudlit is, de én azt nem.
Vettem a Lidl-ben egy nagyon brutális krémet: Favorina Spekulatius Kekszkrém néven fut, olyan, mint a kekszízű mogyorókrém. Mi kekszdarabokkal dúsítottat vettünk. Csak én eszem; Korni belenyalt, elájult, de nem kért többet... –, mindig ezt csinálja.
Mielőtt elmentünk Korniért, gyorsan sütöttem tarkát. Nem csináltam képet, mert ronda lett, eltört és morzsálódott. De finom lett nagyon, nagyjából állva tömte magába a család, amint kivettem a sütőből.
Szép Zsolt: Kárpát Walzer: Mivel Molyon kizárólag 4 vagy 5 csillagot kapott ez a könyv, szerintem túl nagy elvárásokkal olvastam.
Sem fizikailag sem tartalmilag nem teljesítette (túl magas) elvárásaimat.
Látszólag gyönyörű, ízléses kivitelezés, de belül 600 oldal apró betű, amit alig láttam törött gerinccel az asztalnál ülve, ugyanis nem mertem a kezembe véve lefeküdni vele, nehogy összenyomjon, a közepétől pedig, hogy nehogy leszakadjon a kemény borítója, ami kétségbe esetten kapaszkodott a könyvhöz. + Nem tudtam elcipelni sehová, tehát csak itthon, az étkezőasztalnál tudtam olvasni; munkába menet, várakozás közben esélytelen volt.
Belül még kevésbé teljesített, rengeteg-rengeteg bajom volt vele.
Az első és legfontosabb: a narráció. Idegesített ez a modern szavakkal teledobált kimért stílus, nem csak nehézzé tette az olvasást, de sokszor zavaró is volt: Nagyságos Rudner úr letépte a bordóvörös brokátbársony körpaszományos skiccelt ruhát Körmöczy kisasszonyról, majd csúfságos erőszakot eszközölt testén – ez így nyilván nincs benne, de akár benne is lehetne. Pedig nincs megnevezett korabeli mesélő, úgyhogy simán lehetett volna napjaink stílusa is, mint Böszörményi Gyulánál, aki szintén századfordulós sztorit ír, de normális nyelven.
A másik, ami nagyon rontotta az olvasásélményt: a szereplők 90%-át KI NEM ÁLLHATTAM!!! Különösen a nőket. Zsuzsanna úgy indult, hogy egy badass főhős lesz, de a 3. oldaltól szinte folyamatosan bőgött, vinnyogott, ájuldozott, rettegett, remegett, ideggyenge volt, vagy ha nem ezek, akkor meg nagyképű buta liba. Egyik pillanatban majd összefosta a rekamiét, a másikban meg csőre töltött pisztollyal lövöldözött fűre-fára. Vagy kétoldalas litániát nyomott, bármit kellett csinálnia, amit aztán mégis megcsinált, mint egy badass főhős – totál hiteltelen volt! A végén ez a „jaj, nem akarok tündér lenni” – na, ott már ütöttem volna. (Ráadásul ezzel a szőke tinccsel valamiért mindig az X-Men-es Vadóc jutott eszembe róla, az is ilyen kis majom volt, de ő legalább gyerek.)
Sajnos Arnót sem volt kicsit sem szimpatikus, pedig ő is jól indult, de a zord magányos hős helyett egy nyavalygó hősszerelmest kaptunk, aki a három nő közül, „vajh melyiket választja, jaj, de izgi”…, kb. ez az egy kérdés volt vele kapcsolatban.
De idióta volt a többi is, Anna, Figosa –, síkbuta emberek.
Az öregek nem voltak rosszak meg a „gonosz” banda se, de olyan töltelék-szereplők voltak, hogy tök mindegy, milyenek voltak. A jók mindig egyedül kínlódtak, tízen húszfelé szaladtak, a gonoszok viszont örökké hatszázan voltak egy kupacban, mindegyik ismerte a másikat és akkor is együttműködtek, ha amúgy utálták egymást.
A zombik egyáltalán nem voltak félelmetesek, de ezt már Bíró Szabolcs regényében is mondtam, hogy a zombi egyáltalán nem félelmetes… Mint szimbólum rendben van, egyébként – mint nem szimbólum –, semmi értelme.
A nevektől – csak úgy, mint a narráció stílusától – folyamatosan idegbajt kaptam, mindenkinek huszonötszótagos, kötőjeles neve volt, akinek nem, annak meg ugyanaz: Radnai, Rudner – mindig kevertem, melyik kicsoda.
Sajnos a Lúdvércet sehogy se tudtam elképzelni…
Reménykedtem egy csattanós – valóság közeli – befejezésben, pl, hogy a Lúdvérc elszabadul és ráuszítja az emberiségre az 1. világháborút, vagy valami hasonló, de ilyen nem történt.
Viszont az utolsó csavarintás, hogy valójában kicsoda a Lúdvérc és mi értelme volt az 1. fejezetnek, nagyon odacsapott és nagyon tetszett! Kár, hogy kb. ennyi tetszett a regényből.
Állítólag a 2. kötetet már az ágyba is bevihetem, de még nem tudom, akarom-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése