Millenáris. 13:00 Bíró Szabolcs; 13:00 Moskát Anita; 14:00 Veres Attila. Ez lett volna a szombati program, de aztán mégse mentünk. Nézegettem a térképet: a Millenáris egy Margit-szigetnyi hely, fedett és külső része is van. Egész nap kajtatnom kellett volna, hogy 1 másodpercre beálljak dedikálni, ráadásul azt se tudom, milyen könyveket, mert a Moskát Anitákat nem cipelem, Veres Attila meg nincs. Bíró Szabolcs, mondjuk elsztorizgatott volna dedikálás nélkül is… Az előadásokra nem kényszerítettem volna Kornit, márpedig biztos, hogy őt nem érdekelte egy se. És nem mellesleg az időjárás is keresztbe tett: végig esett és hideg volt. Csilla is beteg lett, pedig miatta elmentem volna. Sajnálatos módon, bár szerencsére, nem éreztem utána, hogy rosszul döntöttem…, teljesen antiszocializálódtam már.
A gyerekek a betegségek után visszamentek a suliba. Andri még mindig köhög; próbálom lándzsás útifű sziruppal kúrálni, de nem nagyon akarja lenyelni. Korni 1 hetet vergődött itthon, de se akkor, se utólag nem küldte el neki a leckét. Kérte a közös csoportban, de nem küldték. Már „megfenyegettem”, hogy beírok a közös szülős csoportba valami nagyon csúnyát, de akkor valahonnan sikerült valami fél-vakarékot összekaparnia. Természetesen egyik eheti dolgozatra se tudott így rendesen felkészülni: nem volt jegyzete, nem tudta, hol tartanak –, az mellékes, hogy nem is értett semmit, mert azt mi elmagyaráztuk volna. Így sikerült földrajzból 2-es témazárót írnia, magyarból 3-ast (mondjuk, ezt alapból nem értem, hogy lehetséges), és német 2-es szódogát, bár ennek is inkább az az oka, hogy nem normális… Azt vettem észre, hogy ha a nem tudása biztos tudatában megy be megírni a dogákat, úgy, hogy ezt ezerszázalék elrontja, akkor nem stresszel és megírja jól –, utána meg csodálkozik, hogy „jé, sikerült!”. Ha viszont úgy érzi, megtanult mindent, de a dogán nem jut eszébe egyetlen szó a bebiflázott mondatokból, teljesen kétségbe esik és elrontja az egészet. Ez történt pl. a némettel: mikor tanultuk, mindent tudott, mikor írta, 1 szó nem jutott eszébe és borult az egész. Fogalmam sincs, miért van ez. Valószínűleg benne van, hogy nem megfelelően tanul: nem felépíti az ismeretanyagot, hanem bebiflázza: mondja a szavanként leírt mondatokat és ha egy szót nem jól mond, megakad. Próbálom tanítani a kulcsszavak szerinti tanulásra, de 8 évnyi rossz beidegződést nehéz legyőzni. Másrészt még mindig tele van gátakkal –, nem tudom, ez mennyire a kórház maradványa még, vagy mennyire lett ráépítve betonból még huszonöt réteg.
Nem rég András vett szíjat az okosórámhoz, úgyhogy megint számolgatom a lépéseimet. Egyik nap 1999 lépést tettem meg: éjfél előtt 1 másodperccel nézem meg, akkor volt ennyi. Amúgy nem megyek sehová, ez a rengeteg le-fölmászkálás a mosás-teregetéssel jön össze.
Ismét egy Beton.Hofi-dalnak örömködök. Már az Instáján láttam, hogy valami vámpíros akármit csinál, most végre kijött a klip (dal), amiben szerepel: a Kraken67: Vámpír című dala (klippje). És közben rájöttem, miért imádja őt mindenki – azt leszámítva, hogy egyébként egy intelligens, kedves fickó: mert ezen kívül is ő az osztály bohóca. Ebben a klipben is olyan menőn játssza a vámpírt, hogy (Billy Corgan megtapsolná az Ava Adore után), ha Coppola annak idején ismerte volna, könyörgött volna, hogy ugorjon be Gary Oldman helyett (gyűlölöm abban a filmben). (De ez lehetetlen lett volna, mert 1. ő nem színész; 2. ha az lenne, se tudna róla Coppola; 3. 1992-ben 1 éves volt). Viccet félretéve irtózatosan feldobja a dal végét, nagyon ügyes, bár nekem amúgy tetszik a dal is, sokakkal ellentétben a zombiféle énekes álmatag feje is. Az meg habis a tortán, hogy a klipet annál a pilisborosjenői várromnál készítették, amit az Egri csillagok filmhez használtak 1986-ban.
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol: Egyáltalán nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de találtam egy alkalmi kihívást, amire „Ros Hásáná – a zsidó újév” alkalmából a „zsidóság” címszóval kellett olvasni. Mivel eléggé megviselnek a nehéz témákat feldolgozó könyvek (holokauszt), így sokáig válogattam, hogy melyik legyen az, amelyik azért mégis mond valamit, de nem is döngöl bele a földbe. A címke szerint találtam erre a könyvre, a citromsárga borító és „Frodó” keltette fel a figyelmem – bár szerintem az eredeti és a filmes borító is ötlettelen, azért mégis számít, úgy látszik. Rákerestem a filmre, a trailer tetszett, így elkezdtem olvasni.
Huh…, hát, először megdolgoztatott… Hirtelen azt hittem, a fordítás ilyen szörnyű, de aztán rájöttem, miért, akkor már nagyon tetszett.
Nem könnyű kipiszkálni a történet lényegét a három szálból, szóval attól, hogy ilyen „röhögcségesnek” adja el magát, igencsak komoly könyvről van szó. A legtöbb csak elhallgatás, „kollektív tudat”, „tudjukmivolt” – igazából szerencsére, mert így is megcsapott, bár földbe nem döngölt, hála Istennek.
Egy elzárt zsidó közösség mindennapjai több évszázadon át, ahogy változott – nem változott semmit, ahol a transzgenerációs örökség a borzalmas holokauszt nélkül is elég nagy teher volt és aztán az ük-ük-ük…-generációkon keresztül eljutunk a jelenig, ami szintén nem könnyű; vajon meddig hordozza, hány ükön keresztül a holokauszt tragédiát az utód, bármelyik oldalon is állt? És vajon mi a megoldás? Mert szerintem egyik sem azok közül, amit Alekszejék csináltak, de talán út lehet, amit Jonathan próbált…
A könyvből film készült, Liev Schreiber rendezésében és Elijah Wood főszereplésével. Nem volt rossz, de elég rendesen kiherélték a könyvet, még csak nyomokban sem tartalmazta, amit JSF megírt. Bár az üzenet, a transzgenerációs trauma valahol benne volt, de igazából teljesen gyökértelenül, így nem nagyon volt értelme a nagyapa halálának, és nekem hiányzott a messzi múlt, mert szerintem az is fontos, hogy egy zsidó ember alapból mit hoz magával, nem csak a holokauszt után…, (amikor ezt is, azt is…) Aleksz sokkal szimpatikusabb volt a filmben és a kutya is.
A filmnél milliószor jobb trailer:
Nyulász Lelle: Rajtam kívül: Ez a könyv jó…, is lehetne. Mert nagyon jó témához nyúl és ügyesen vezeti fel…, de – én komolyan, nem értem, mi van az írókkal manapság, megunják a saját regényeiket…? (Spicc/pipa) A közepétől, éppen onnan, ahonnan a konfliktus kibontakozna, elkezd ugrálni az időben – heteket, hónapokat – és, mint egy gyorsított felvételen, elráncigálja előttünk a tetőpont-féleséget és a megoldás-féleséget. Demiééééért…?! Annyira jó lehetett volna ez, ha kicsit kibontja a második felét is –, vagy csak azt, mert az első felében nem nagyon volt semmi, kb. a szalagavatós táncnak semmi értelme nem volt, ehelyett írhatott volna Márk afférjairól, hogy igazán megutáljuk és igazán tudjunk érte szorítani. De volt egy-két fél mondata 1-2 lánnyal, a többi időben Rózival volt szerelmes, pedig ennek a végkifejletnek kellett volna lennie. Rózi zaklatása is vacakul volt megírva, több konfliktus kellett volna, hogy teljen az a bögre, és a végén egy hatásos kirobbanás, valamint egy hatásos lezárás, ezek közül egyik se volt, mind csak hangyapuki. Lényegtelen, elsikkad, pedig fontos. Ugyanez anyuval: egysíkú, ok- és célnélküli bekattanások, valahogy jobban ki lehetett volna bontani az instabil anyukát is.
A téma jó, a pillanatokra bevillantott helyzetek jók, az ív jó, de basszus, elém hajít egy vázlatot…? Hát, miért nem írta meg a könyvet?!
Hatalmas csalódás sokadjára és már rohadtul elegem van minden fiatal, magyar félig íróból most már! Szerkesztők, basszus, álljatok a sarkatokra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése