A Moly-karcban, ahol kedvet kaptam a grillre, azt írták, a melegszendvics is szuper a sütőben sütve. Alig vártam, hogy kipróbálhassam, és valóban szuper szendvicset süt, nekem jobbat is, mint a háromszögsütő. Mondjuk, András jobban szereti azt, de ezt is, szóval ezeket esszük most. Olyan, mintha pirítósok közé lenne téve a szalámi meg a sajt.
De kipróbáltam a pirítóst is, és természetesen nekem jobban ízlik az is a grillből, pedig azt eddig pirítóssütővel készítettem. Csináltam hozzá tojáskrémet és uborkával, sajttal mennyei reggeli volt.
Este pedig hamburger volt muffinnal, sertéshúspogácsából. Kicsit száraz volt a fasírt, de tökéletesen megsült. Mindig mumus volt a fasírt számomra, de így most már imádom!
(háttérben a sütő (meg a kenyér))
Kezdődik az iskola, úgyhogy kezdődik a fejetlenség is. Andri ma nem kapott ebédet, pedig időben szóltam, többször is, hogy kell. Azt hiszem, adtam be róla papírt júniusban és augusztus végén, az osztályfőnök körkérdésére is igennel válaszoltunk. A probléma nem is az, hogy a gyerek nem kapott kaját, hanem hogy papíron kapott, csak tányérban nem: ugyanis valamiért nem frissítették az étkezős kártyáját, ezért a konyhás néni nem látta, hogy megrendelte. De utólag kifizettük, mert lekérve és leszámlázva le lett. Természetesen, ha én konyhás néni lennék, adnék kaját a kaja-kártyát lobogtató szerencsétlen kisgyereknek szeptember 1-én, sejtve, hogy a hülye anyja fizeti 1 éve, ha már kártyája van; elvileg ki van porciózva, de nekem senki ne mondja, hogy a konyhás nénik nem visznek haza négykoponyás vacsorát a családnak a maradékból...
Este könyvet fedtünk, rengeteg volt megint, a végén már kevertem a 11. D meg a 9. E-ket. (Durva, hogy Andri jövőre érettségizik!) Állítólag a könyvek nagy része olyan, amit nem kell befedni, mert direkt műanyag-takarékos fedővel van ellátva, hát nem tűnt fel…, mi befedtük azt is, így talán két táskába hajítást bírni fog. Már ideje lenne 14 és 16 évesen nekik kötni, de sajnos ezekhez a műanyag vackokhoz, amiket mi veszünk, csak András ért, mérni, vágni, ragasztani kell, nem olyan egyszerű, mint a papírfedő, amit még mi használtunk és csak hajtogatni kellett.
Szentesi Éva: Merkúr a retrográdban: Az író minden könyvét olvastam eddig, annyira nem volt rossz egyik sem, bár nagyon a szívem csücske se, de leginkább a témájából, nem feltétlenül az írásmódból adódóan. A két utolsó, önvallomásszerű, rákról szóló könyvei azonban igazán hozzám szóltak, ami persze nem véletlen, de nem csak ezért: sokkal személyesebb volt, valahogy jobban meg is tudta írni. Nem olyan régen kezdtem el Instázni, természetesen egyből követni kezdtem, akkoriban ment nyomdába ez a könyve. Ez nagyon izgalmas volt, de az instagramja többi részével nem tudtam mit kezdeni: amikor óránként jöttek az „új kocsival megyünk milyen luxushelyre, mit eszünk és hol és mivel sminkeltem épp”-sztorik, csak lestem… Nyilvánvalóan azért küldték el / vitték el őt ezekre a helyekre, hogy a gazdag embereknek (akik meg tudják venni az autót meg a sminket és akik el tudnak menni a luxushelyre, luxusétterembe – nem nekem) reklámozza, amit kell – és ahogy kell. Én mindig is azt gondoltam, hogy ebben a nőben ennél több van, mint hogy vihogó, örömködő – álörömködő? – reklámokkal szórja tele a személyes és ÍRÓI oldalát. Mintha Bíró Szabolcs elment volna Noszvajra, hogy reklámozza a Bambarát, miközben tudja, hogy a közönsége a könyveit épp, hogy meg tudja venni és baromira nincs pénze a Bambarára. Épp ezért felmerült bennem a kérdés, hogy Éva azoknak ír, akiknek Instázik…?
Még ennek fényében is próbáltam úgy olvasni, hogy ez fikció, nem pedig Éva élete, holott közben meg az Insta és egyéb hírportálok szerint de… Így aztán nem tudom hová tenni, hogy a leírt dolgokon akkor meg kellene-e botránkoznom vagy örülnöm kéne vagy mit is kéne éreznem.
Ha sikerült félretennem „az Évát” és úgy olvasni a szöveget, hogy a „beszélő Én”, akkor egy korrekt regényt kaptam: adott egy harmincas szingli, aki „sikeres a munkában” (gőzöm sincs, mit dolgozik, de szerintem neki se), de a nagy „karrierépítés” alatt lemaradt a férjhez menésről és a gyerekszülésről. Annyira nem is akarja ő ezeket, mindenkit elhajt maga mellől valamiért. Szóval, mondhatjuk, hogy lelkileg egy üres héj, még az állatokat se szereti, egy kutyáról is gondoskodni kell, neki nincs az se.
A „nagy öribarátnők” -, akik egy semmiségen halálosan és kibékíthetetlenül összevesznek - összeülnek minden héten, isznak, szívnak, pletykálnak, mindenkit kibeszélnek, közben meg ők is pontosan ugyanolyanok és ugyanazt csinálják: kezelések meg biomassza, meg ilyen táska meg olyan csizma. A csaj közben lelkileg annyira üres, hogy az anyja iránt kb. a gyászon kívül képtelen mást is érezni, a hirtelen felbukkanó régi barátba meg úgy kapaszkodik első naptól fogva, mintha megfulladna nélküle – és mindkettőről (sőt, mindháromról – a baráti hármas iszogatásról is) azt gondolja, hogy ez a szeretet és a boldogság netovábbja…
Egyszerűen képtelen voltam úgy letenni a könyvet, hogy innentől most már boldog lesz, hiába fejeződik be látszólag (?) a könyv azzal, hogy megtalálta a helyét és egyenesbe jöttek a dolgai.
Az érdekes, hogy valahogy megvan a sztori, kicsit a Pedig olyan szépen éltek „folytatása” vagy ugyanaz, csak egy szingli szemén keresztül… Volt benne potenciál, de valahogy mégse fogott meg. Talán pont ez volt a bajom vele, hogy mintha rákényszerített volna, hogy azt gondoljam, ez Éva saját története, én meg nem akarom ezt gondolni...
(A könyv olvasás közben elkezdtem Beton.Hofit hallgatni. Teljes mértékben kompatibilisek a szövegei ezzel a könyvvel.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése