Lajos nap van. Ez Andri 2. neve, de szinte jobban megünnepeljük, mint az 1. nevét. Tekintve, hogy az 1-t se nagyon szoktuk, így ez nem akkora parádé, de azért érdekes. Ma pl. rábeszéltem Andrást, hogy ha hazajött a munkából, menjünk át Bélapátfalvára a pékségbe, visszafelé pedig álljunk meg fagyizni. Hárman, mert Korni Egerben volt.
Kb. egy hónapja írtam, hogy meghalt Korni egyik osztálytársának az anyja. Pár nappal később jött egy hír, hogy egy másik fiú anyukája is elhunyt. Most pedig egy apuka halt meg hirtelen. 1978-as volt a srác…, hullunk, mint a legyek. Csoda, hogy élek. Lehet, holnap már én sem.
Sütöttem spenótos, sajtos összecsavart fasírtot. Túlzottan összenyomtam az alufóliában, így középen kettétört, de ezt csak akkor vettem észre, amikor kicsomagoltam. Az íze jó. Köretként krumplisaláta-kotyvaszték volt: tejföl, majonéz, sok mustár és a krumpli mellé két főtt tojás.
Ez a tanév is sztrájkkal és a bérek rendezésének követelésével kezdődik – a helyzet azóta sem változott és nem is fog, amíg igazán, munkahelyük kockáztatásával is össze nem fognak a pedagógusok. De ki az, aki kockáztatja a megélhetését már a mai világban, akármilyen szar is helyzete? Pedig megy itt már minden, a látható megalázás mögött ott van az évtizedek óta tartó láthatatlan megaláztatás: amikor az igazgató büntetlenül zaklatja (akár abuzálja), kritizálja a tanárjait, utasíthat nekik bármit, visszadumálás nélkül teljesíteniük kell. A tanárokon túl persze mindezt a gyerekek is megszívják, óvodától érettségiig, amíg az oktatásban kötelező részt venniük. Idén kockás inges évnyitót szervez a pedagógus szakszervezet, ami folyamatosan próbálja bevonni a szülőket is. Bevallom, szülőként én sem merek megtenni bármit –, bármennyire is gondolja azt a szakszervezet, hogy a szülők melléjük tudnak állni, ha akarnak se tudnak: mi az iskola támogatása nélkül nem nagyon tehetünk semmit, hiszen mindig ott van a félelem, hogy a gyerekeink szívják meg. Márpedig ki akarja szívatni a saját gyerekét – más helyett…? Még ha így a szolidaritás veszik is el.
Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 2.: (Furcsa erről a könyvről írni ezután a bekezdés után; kit érdekel, hogy kellene tanítani, taníts, ahogy mondják és kussolj!)
Csak ismételni tudom magam: nem így kellene irodalmat tanítani, ahogy csináljuk! Nem, senkit nem érdekelnek az adatok és az évszámok.
A magyar irodalom története tele van csodákkal: Weöres és Károlyi Amy, Kisfaludy Sándor kalandos élete és szerelme (a legcukibb a könyvben), Batsányi „ammekki” János és Baumberg Gabriela szép szerelme, Heltai „méltatlanul mellőzött” Jenő, aki korának Szirmai Gergője volt, Rejtő Jenő önpusztító, 200 fokon élt élete…, és annak munkaszolgálatos vége. Na igen, talán a történelmet is jobban megérteti, ha megfogható egy életen keresztül. Mert a szerelmeken túl – vagy inkább mellett – volt itt szenvedés is, sok szörnyűség: nélkülöző költők, írók, zsidóüldözés, menekülés, bujkálás, bizonytalanság, félelem.
Ami folyton felmerül ezekkel a könyvekkel kapcsolatban: hogy mennyire engedheti meg magának az utókor, hogy beletúrjon egy-egy művész életébe, itt megint kérdés. Ott van pl. Arany, aki húszkörömmel védte a magánéletét és bizonyos szinten az örökösei is –, de hiába, mert a művei tele vannak romantikus, erotikus szerelemmel: azokat valahonnan szedte… Hiába akarja titkolni, már leírta. Bocs, hogy átlátunk a szitán, mivel MI IS EZT ÉREZZÜK!
És hogy Kölcsey meleg volt…? Megfordult a fejemben, hogy ez egy fricska a végére. De ha így is volt és tényleg az volt és szerelmes levelet írt a hímnemű barátjának (vagy akár le is feküdt vele – hát, Istenem…), akkor is mi van…? De tényleg, komolyan kérdezem: mi van akkor…?! Akkor a Himnusz (ami egyébként totál független a szerző nemi identitásától) már nem zseniális? Nem illik szavalni, énekelni, töröljük el?
Aki így gondolkodik, nem érti, mi az irodalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése