Tegnap átmentünk Egerbe kajálni meg boltba. Előtte leszedtünk egy kis galambot a fáról és visszaadtuk a tulajdonosának, vagyis a szomszéd srácnak, őt még életben. Sunny még sokáig bámulta utána a fát. A plázában ettünk, de én előtte ettem itthon levest, így csak ittam egy shake-et és átmentem a könyvesboltba, megvettem Moskát Anita új novellás könyvét. Visszafelé beugrottunk a lakásba, meg kidobtuk Andrit Attilához, aki délelőtt dolgozott, délután meg a zenekarával, ahol ő, azt hiszem, dobos, próbáltak. Andri meg a rajongó… Mondtam, hogy ugye milyen jó lenne, ha tudnál hegedülni, most beszállhatnál. Beugrottunk a Tescoba is, találkoztunk Eszterékkel, beszéltük, hogy találkozzunk hétvégén, a lányok már hétfőn.
Itthon András megnyitotta az alagsort az állatoknak, ehhez az kellett, hogy lezárja a pincét, mert köcsög Cikó odatojik a puha homokba. Sunny beült hűsölni.
Már a bevásárlás végén is négykézláb másztam a kocsiig, itthon tényleg vacakul lettem. Napok óta fáj a vállam, a gyerkőcök néha megmasszírozzák, de nem javul semmit –, most úgy fájt, majd letéptem a karom, szóval tuti, ehhez a valamihez van köze. Délután, amikor már saját magam körül futkorásztam fuldokolva, nyavalyogva, lecsapott egy kisebb vihar, gondoltam, ez lehetett a rosszullét oka és majd jobban leszek, de nem javult semmit. Éjszaka felkeltem arra, hogy vacogok. Felöltöztem nadrágba, zokniba, aztán álmomban megmásztam az Everestet (hülye könyv…); reggel meg hirtelen olyan hőhullám jött rám, hogy átizzadtam a pólóm –, akkor már csak abban voltam, mert éjjel lehajigáltam a meleg cuccokat magamról.
A mai nap se volt jobb, vergődés, alvás, gyógyszerrel pár órát jobb, utána megint vergődés, alvás. Megfagyás, izzadás, fáj mindenem, főleg a fejem. 38,5 fokos láz, gyógyszerrel lemegy 36-ig egy pillanat alatt.
Gondoltam rá, hogy ez megint Covid, mert hasonlóan érzem magam, de szerintem ha nem tudnánk a Covidról, akkor is ugyanígy éreztem volna magam februárban és most is… Kocsit nyilván nem hívok, főleg, hogy senkinek sincs semmi baja, aztán ha mégis az lenne, teljesen fölösleges zárnának be mindenkit a nyár közepén. Bár olyat is hallottam, hogy már nincs családi karantén.
John Krakauer: Ég és jég: (Into Thin Air - A Personal Account of the Mt. Everest Disaster): Bár 10 lépcsőfok után kifulladok, utálom a szélsőséges hideget és meleget és főleg a megterhelést, valahogy mindig vonzottak a hegymászós sztorik, főleg az Everest-sztorik, főleg az 1996-os események – na jó, ez már katasztrófaturizmus. Eddig 3 könyvet olvastam a témában: Jeffrey Archer: A dicsőség ösvényein-t, ami George Mallory első Everest-mászásáról szól, de a körítés jobban tetszett, mint maga a mászás. Aztán volt Beck Weathers: Túléltem az Everestet című szörnyedelme - - - nos, ő valóban túlélt, brutálisan durva volt a története – legalábbis a mászás, mert ott meg a körítés volt unalmas.
Ez, a 3., mindkettőtől különbözött.
Krakauer újságíró, azért küldték oda, hogy arról írjon, hogy mennyire elüzletiesedett az Everest és már boldog-boldogtalant felvisznek, ha kifizeti, függetlenül attól, hogy látott-e már hegyet közelről vagy sem. Szerintem egyébként ez történik…, de Krakauer szerencsétlenségére pont azon a végzetes napon megy fel, amikor egy véletlenül jött nagy vihar elsodorja a fél bandát, és bár szerintem ennek nincs köze ahhoz, ami JK témája volt (tekintve, hogy sok felkészült, tapasztalt mászó is meghalt), de ő valahogy próbálta ezt is annak tulajdonítani. Meg minden mást is… Az utolsó mellélépést, az utolsó ki nem mondott szót, az utolsó félrepillantást, olyan dolgokat, aminek nagyon közvetve lehetett köze a balesethez (pl. két serpa széndioxid-mérgezést kapott egy főzősátorban) is okként kezelt, és lehetséges, hogy volt, ami közrejátszott benne, de ez a „mindenből kaparjuk ki, miként járult hozzá” egy idő után rém idegesítő volt. Mintha mindenkit okolt volna: a vezetőket, a serpákat (főleg a serpákat), a pénzes cicababát, aki felcipeltette magát a hegyre…, és hát végül is önmagát is, mert ő meg, miután sikeresen feljutott még a vihar előtt, ült 5 percig a hegy tetején fuldokolva (ennek mi értelme?), le is szaladt a jó meleg (-40 fokos) kis sátrába alukálni. - - - Így kb. lemaradt a lényegről, utólag hallotta, hogy a fél banda ott maradt a hegyen. Aki lejutott, fejvesztve rohangált le-föl a túlélőkért, talán egyet vagy kettőt mentettek meg (BW, miután halottnak nyilvánították, lesétált egyedül…, basszus, az a pali nagyon komoly!!), igazából csak hírek és találgatások mentek, hogy ki hol és miért maradt.
Mivel ő nem vett részt a viharban, ezért utólagos visszaemlékezések alapján rakja össze a sztorit, ami kissé eléggé nagyon sántít nekem, ugyanis – ahogy írja is – sokan hétfőn mást mondtak, mint kedden, mindenki okolt mindenkit, mindenki kereste a megfelelő bűnbakot. Szóval azt kell mondjam, ez a legkevésbé hiteles dokumentuma az 1996-os everesti tragédiának.
Egyéb problémáim a könyvvel:
- mint egy jó riporter, részletesen bemutatja a tragédia szereplőit, vagyis minden 4. oldalon valakinek az élettörténete, gyerekkora, az esemény tekintetében teljesen irreleváns adatok szerepelnek – uuuuncsiiiii…! Ráadásul volt 70 név, a végén már azt se tudtam, ki kicsoda, még a főnököket is összevissza kevertem.
- sok helyen „kötelezően” gunyoros (miért ne örülhetne egy szent ember Steven Segalnak?)
Szóval azt kell mondjam, ez a könyv nekem nem annyira jött be. Egyelőre nem, de valamikor még tervezem Bukrejev sztoriját is elolvasni. Kíváncsi vagyok, ő, mint vezető vajon hogy látta a dolgokat (állítólag teljesen ellentétesen, mint JK).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése