Tavaly nyáron, a fürdőszoba-pakolászás közben elraktuk valami kevésbé nyilvános helyre a mérleget, ami most hirtelen előkerült. Azt hittem, lemerült benne az elem, de András, úgy tűnik kicserélte, mert működött, amikor pár hete ráálltam. Már amikor 90 kg lettem is elképedtem, pedig már akkor borítékolható volt a további hízás. Most 100 kg vagyok úgy, hogy nem zabálok éjjel-nappal, cukor nélkül iszom a kávét, annyira durván nem is nasizom, de mégsem mozgok szinte egész nap semmit. Amióta hideg van, azért nem, mert fázok, azelőtt meg olyan meleg volt, hogy az viselt meg – szóval a séta, főleg itt, ahol lakom, szinte teljesen kizárt. Illetve nem kizárt, csak nehéz. Igazából megtehetném, hogy felvonszolom magam az udvar végéig és felmászom a dombon be az erdőbe, majd ott végigsétálok a kis hegyi úton, de erre még sosem vetemedtem fizikailag, bár lélekben már gyakran… Viszont 100 kg-ot magammal cipelve, gyanítom, nem sikerülne túlélnem.
Kerestem gyenge tornákat a neten, pl. jógát, kezdőknek, de sajnos némi kartekergetés után benyomta a kutyapózokat, amiket persze nem tudtam megcsinálni. Röhögtük Esztivel hogy ha a kezdőbe ezeket beleteszi, akkor milyeneket kellene néznem, 0. évfolyam?
András-duma tévénézés közben: „Az Oroszlánkirályt be kéne tiltani, mert abban nagy lomposok vannak…”
Dave Mustaine – Joe Layden: Metálmemoár – Mustaine és a Megadeth: Nem mondanám, hogy vérbeli Megadave-es vagyok, sőt, ahogy hallgattam a könyv közben a lemezeket, rájöttem, hogy kicsit sem… Az utolsó 9 (!) albumról például azt se tudtam, hogy létezik. Persze, leginkább a ’90-es években, a Headbangers Ball idején hallgattam a bandát, annak idején a Rust in peace-en több kiemelkedő dalt is találtam és az ominózus MTV-News zenéjét (Peace sells eleje) is imádtam. A Countdown-t is meg tudtam hallgatni és nekem is nagy kedvencem a Trust. Hát igen, én vagyok az a „kocarajongó”, akikért nem vannak oda az igaziak. Mint ahogy a Gunsosok utálják azokat, akik a Don’t cry-ra lassúznak, de a Locomitive-ról még sose hallottak… Igazából Dave Mustaine se volt sose szimpi a „bagzó macska” (ő írta) hangjával és ezzel a bilifej-hosszú hajjal. Amiért mégis nagyon érdekelt a könyv, az volt, hogy 1. bár a borító szerintem gáz, maga a könyv tök jól néz ki a színekkel, dombormintás betűkkel, a vaskos puha kötéssel, vastag lapokkal, dugig képekkel – különösen szép kiadás!; 2. az utóbbi időben sok hírt olvastam róla, hogy DM megtért, de komolyan, és érdekelt, hogy hogyan éli meg. - - - de sajnos csalódnom kellett, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna.
Több bajom is van a könyvvel.
A címe: ez eddig a legócskább cím az összes ilyen típusú könyvek közül. Angolul is ez a címe, de jaj…, ez az alliteráció de idétlen.
Az egy kaptafára épülő történet(vezetés): szomorú gyerekkorom volt → de aztán kaptam egy gitárt → majd híres lettem és gazdag, mint sose képzeltem (bár a lemezkiadók folyton lenyúlták a pénzemet) → elkezdtem drogozni és/vagy alkoholizálni és megszereztem válogatás nélkül minden nőt → eljártam rehabra, de semmit se ért, azt hittem, egyedül le tudom győzni → jött egy ember/egy sport/Isten és sikerült leszoknom és kibékülnöm a feleségemmel meg a gyerekeimmel (egyébként nekem ez is olyan fura szokott lenni, hogy kufrincol fűvel-fával, aztán jön egy nő, akit elvesz, persze ő mindig különlegesebb a többinél…, szerinte…) Tudom, az életnek van egy alapvető folyása, amit nagyjából mindenki ugyanúgy él meg, de már kezdem unni így a 7. könyvnél. + Mindegyik könyvben van egy altesti- vagy hányóshumor-rész. Persze ezen röhögni kellene, mert állítólag vicces, de szerintem 50 évesen azon röhögni, hogy 30 évesen hova pisáltam delirium tremens-ben több, mint szánalmas.
Aztán: a Metallica – főleg Lars – állandó szapulása, meg ez az „én voltam a Metallica agya”-szöveg. Végigment a könyvön ez a folyamatos duzzogás. Amikor kirúgták, a Metallica még alig volt valahol, tőle teljesen független, hogy befutottak. Nyilván szar lehet, hogy nem abban a bandában van, de ez a vinnyogás nagyon gáz volt!
Amire leginkább kíváncsi lettem volna: egy ütős megtéréstörténet, természetesen nem lett megírva. Arról oldalakat írt, hogy ki mennyi pénzért sírt állandóan, de élete – állítólag – egyik legfontosabb történéséről összesen féloldalnyi katyvaszt sikerült összevakarnia. Azt vallja, hogy a hit magánügy, ami rendben van, de ez egy „metálmemoár” Megadeth Mustaine magánügyeiről, nyugodtan írhatott volna többet is. Gondolom, félt, hogy ez így már túl nyálas lesz, és valóban…, ha csak nyálasan tudta volna megírni, akkor tényleg nem kell bele. Csak én azt hittem, benne lesz… Nem nyálasan.
Szóval ezek miatt elég csalódás volt ez a könyv.
Ez a klip a Peace sells című dal az 1991-es Rock am Rio-koncertről. A képfelvétel kb. élvezhetetlen, de a hang nagyon szól! Gyerekkoromban - 1992 körül - volt pár videókazettánk, tele Headbangers Ball-okkal. Oda-vissza nézegettem őket, egy nap többször is, szóval egy idő után már kívülről tudtam rajta minden hangot (attól függetlenül, hogy angolul szinte semmit nem értettem). Ez is az egyik kedvencem volt, amikor elindult a dal, ugrottam fel az ágyra léggitározni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése