Meghalt Dr. H. Varga Gyula tanár úr. Bár a magyar szakon már nem sokat találkoztam vele, talán nem is tanított egy tantárgyat se nekem – nem tudom, fogalmam sincs már –, de 0. évfolyamon minden pénteken ő és Szentesi tanár úr próbált felkészíteni a magyar felvételire. Mondjuk, az biztos, hogy többet tanultam 1 évnyi péntekenként 5 óra oktatás során tőlük, mint 4 évnyi gimnáziumi alatt! Mindeközben nagyon élveztük is azokat az órákat, összeszokott csapat volt, jófej banda, sokat hülyéskedtünk és ebben remek partnerek voltak a tanárok is. Aztán ő a kommunikáció szakkal kezdett foglalkozni, én meg azt egy durva újságtörténet szigorlat után ott hagytam – sajnos. És valamiért a fősuli első két évét is végigszenvedtem, szóval gyenge kezdés után erős visszaesés… De aztán megjött az eszem és elkezdtem tanulni, olyannyira, hogy utána még 1 év egyetemet is ráhúztam, amit kb. szeptember 1-én bántam meg. Szóval a lényeg, hogy tulajdonképpen sokat köszönhetek neki, nélküle nem jutottam volna be a magyar szakra. És annyira azért nem volt rossz, sem fölösleges...
Tegnap Korni megint Boginál aludt. Voltak könyvtárban, elhoztak nekem egy könyvet, amit egy TélApás nevű kihívásra olvasok. Viszonylag új könyv, csodálkoztam, hogy benn van a könyvtárban. Mondjuk, azon jobban, hogy Hajdú-Antal Zsuzsanna új regényét, ami szintén vadiúj, már csak váróslistára vehettem fel, mert rég elvitték. Azért, remélem, februárig még megkapom és el tudom olvasni.
Már megy az Eger Advent esemény, ahogy írtam is, vásár, koncertek, iskolák énekkarai énekelnek. Nem érdekel. Ma Barabás Lőrinc koncertezett. Ő se. Legalábbis annyira nem, hogy nyakamba vegyem a várost.
Inkább főztem, bár nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Csináltam kolbásszal dugott karajt, párolt káposztával. Nem mertem együtt sütni a kettőt, mert féltem, hogy a hús nyers marad. Így viszont a káposzta olyan semmilyen lett, a hús pedig kevés lett. Tennem kellett volna pár oldalast vagy nyúlját a káposztára és akkor egyrészt az is finomabb, fűszeresebb, szaftosabb lett volna, másrészt több is lett volna. Bár a vége így is ott árválkodott sokáig, senki nem akarta megenni a másik elől.
Közben beszélgettem anyósommal telefonon. Mesélte, hogy két héttel ezelőtt disznótor volt náluk és, hogy Mogyi szívférges volt. Ferenc hordta injekciókra, már túl van rajta, de még kap valamit rá és közben Áfinak is adja a megelőzőt.
Nálunk cicapuszi
Gárdonyi Géza: Isten rabjai: De furcsa volt ez a könyv! Az eleje tetszett, a közepét nagyon nem szerettem, a vége pedig elgondolkodtatott egy olyan dologról, amiről ezer éve nem gondolkodom, pedig kellene.
Pár hónapja elolvastam a Margit legendát, mert Andri 5-öst kaphatott egy kisdolgozatért belőle. Letöltöttük a MEK-ről, word dokumentumba másolva 46 oldal, gondoltam, fogalmazással együtt se fog 2 órába tartani. Elkezdtük közösen olvasni (mint egy hangos könyvet, felolvastam)…, kb. az 1 oldal felénél küldtem be LoL-ozni. Én egész nap kínlódtam vele, annyira nehéz volt a nyelvezete, majd 1 órán át azon gondolkodtunk, hogy mit írjunk a dolgozatba, hogy ne tükrözze az érzéseimet: az is hülye, aki ezt a sok szart leírta, de aki elolvassa, még nagyobb. Egyszóval nem lett a kedvencem. Ennek fényében egy kicsit féltem ettől a könyvtől, ugyanakkor kíváncsi is voltam, a szépíró (és értsd a „szép” szót minden értelemben (kivéve abban, hogy jóképű)) Gárdonyi hogyan fogja ezt a hányadékot interpretálni. És hát…, szépen…
A történet nehezen indul be, az első pár fejezet inkább divatlap, mint elbeszélés, nagyjából 3-5 oldalanként leírja valakinek a ruházatát. Rettentően idegesített! Akárcsak Jancsi, aki egy borzasztóan vásott kölyök volt, pedig csak egy szabad kis parasztgyerek, akit szeretettel neveltek a szülei, nem nyaklevesekkel. Meg is lepődik, mikor elkezdik azzal nevelni és bár sajnáltam, azért büszke voltam rá, hogy tényleg okos, jólelkű kis kölyök volt / maradt.
Aztán ugrottunk 10 évet és hát imádtam a 20 éves Jancsit, nagyon szimpatikus főhős volt. Alázatos volt, de nem birka, okos volt és kedves, művelt és kreatív, a maximumnál is többet hozott ki a lehetőségeiből. És gyönyörű volt a soha el nem halványuló rajongása, szerelme…, hát, annak talán nem nevezném… Margit iránt.
Szerencsére Margit életébe annyira nem mászunk bele, mint Ráksai Lea, a horror-részt okosan kiradírozgatta Gárdonyi, szóval itt nagyon szerettem Margitot is (míg a Margit-legendában kifejezetten gyűlöltem szegényt).
Szóval ez nagyon tetszett benne.
Ami nem: a közepe táján volt egy gondoltat, ami úgy tűnt, Gárdonyi sajátja, de én csak lestem, hogy „ezt komolyan gondolja?!” (lélekvándorlás), és volt egy másik, amitől szintén leizzadtam, de ezt egy balfék szereplő szájába adta, nem lehet tudni, valóban Gárdonyi gondolatai-e vagy épphogy kigúnyolja érte –, szerintem az utóbbi (a nők megítélése).
Nem tetszett az sem, hogy bár a paszományokat leírta az utolsó cérnáig, az emberek kinézetével nem tudott mit kezdeni, szinte mindenkinek „pittyedt ajka” meg „vizenyős szeme” volt.
Na és az utolsó pont: elgondolkodtam. Szerintem bárki elolvassa ezt a könyvet (vagy a Margit-legendát, de azt nem javaslom senkinek), kiakad a jóérzésmérője ettől a Domonkos-rendi önsanyargató viselkedéstől. Az 1000 üdvözlégy/nap meg a jéghideg földön fetrengés talán semmi, de ez az önkínzás ruhákkal meg ostorokkal, akár már egy gondolat miatt is, vagy más bűnéért (amit Margit többször is csinált), kissé túlzásnak tűnhet. Persze, középkor… Sőt, sötét középkor. A Bibliát ismerve azonban nem hiszem, hogy Isten örömét lelte ezekben a magukra kényszerített szenvedésekben. Viszont abban biztos vagyok, hogy örömét lelte a látványos elkötelezettségben. Ahogy a regény végén „mondja Margit”: az, hogy őt látták, sokakat elgondolkodtatott. Akkor, a 13. században, a 20. század elején Gárdonyit, és lásd: engem is, a 21. században. Nem mondom azt, hogy most kezdje el minden pap verni magát sündisznóbőrrel, de vajon hol van „korunk Margitja”, honnan ismerjük fel…? Létezik egyáltalán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése