2021. szeptember 4.

Attól függetlenül, hogy sokkal-sokkal-sokkal jobban is sikerülhetett volna ez a nap – sokkal! –, az év legklasszabb napja volt! Jó pár hete tervezem már és külön öröm, hogy Korni is jött velem, így nem csak hogy nem kellett egyedül mennem, de ő pluszt adott az élményhez.

Ma volt – sok-sok kihagyás, tologatás és reménykedés után – a 92. Ünnepi Könyvhét. A négynapos esemény két helyszínre volt kihelyezve Pesten, a kiadók sátrában akciós könyvvásárok, írói-költői dedikálások, egyéb programok várták a Covid után könyves eseményre kiéhezett embereket. - - - És te jó ég, jöttek is! Az összes ott volt!

Mi dél körül indultunk Kornival Mónosbélről. Sajnos nem tudtam rábeszélni Juditomat, hogy jöjjön velünk (akkor mégse volt ott az összes), de segített az útvonalban, pl. azt mondta, ne menjünk ki a Stadionokig, hanem szálljunk le a BVSC-nél, onnan bevisz a sárga metró, átszállni sem kell.

Természetesen nem találtuk a metrólejáratot, egy bácsi segített, mikor látta a tanácstalan fejünket, mutatta, merre kell menni (majdnem elindultunk a másik irányba). Nem volt messze. Volt ott egy Burger King, bementünk pisilni és ha már ott voltunk, ettünk egy nagy krumplit.

A cuki sárga metróval kimentünk a végállomásra, a Vörösmarty térre, itt volt az egyik helyszín. Nagyon durva volt: a teljesen üres metróból felsétáltunk az utcára és hirtelen hatszáz óriási sátor és rengeteg ember mindenhol –, telibe talált a Könyvfesztivál.

Voltak terveim; konkrét terveim. Például, hogy nem vásárolok semmit. Vagy hogy nem viszek olyan könyveket dedikálni, mint a Non Nobis, Domine vagy a Horgonyhely. De elvittem a Lerepül a hülye fejeteket és a Visszatérünket, ezeket mindenképpen alá akartam íratni. A vastagkönyvesekkel meg, gondoltam, leülök beszélgetni.

...aha! Én meg a beszélgetés.

Némi tanácstalan toporgás után elindultunk az egyik irányba; próbáltunk először a sátrak között nézelődni, keresni konkrét programokat. Bár volt listám, hol és ki fog aláírni, de ezeket meg kellett keresni. Rengeteg embert felismertem! Sok írót, de sok youtubert is – Sanna, Pontosvesszőék, Matilda, Hails –, ők egy nagy körben ültek a füvön a tér közepén. Szinte mindegyikőjüket nézem és kedvelem, mégsem mertem odamenni hozzájuk, annyira bennfentesnek tűnt az egész… „hello, itt vagyok…, egy, izé, rajongó” – vagy mégis, mit kellett volna mondanom? Persze mind mondta előre, hogy nyugodtan menjünk oda hozzájuk, meg utólag is, hogy mennyire jól esett nekik és igazából – utólag – rájöttem, hogy valóban ez lett volna a normális: nem hiába ülnek ki a Youtube-ra, azt szeretnék, ha néznék őket, felismernék és megdicsérnék őket az emberek. Ez ott, akkor így nem állt össze bennem, így csak kerülgettem őket egész nap, de nem szólítottam meg egy egyiket sem. Korni pedig ebben – annál többet, hogy „anya, menjél már oda!” –, nem tudott segíteni; ő nem nézi őket, nem tudja, kik ezek.

A sátrakhoz egyébként nem nagyon fértünk oda, mert rengetegen voltak, akik válogattak meg vásároltak is, így inkább bóklásztunk körbe-körbe az embertömegben és próbáltunk valami célt találni. Már nagyon sok helyen folyt a dedikálás – igazából már csütörtök óta –, a legtöbb helyen kilométeres sorok álltak, pl. Puzsér Róbert mellett többször is elmentünk, mert valahol középen ült, egy kereszteződésben; ő órákig kinn ült és aláírt.

Nekünk a első dedikációnk a „másik helyszínen” vagyis a Duna-korzón volt. Fogalmam se volt, az merre van, és hiába csámpáztunk körbe-körbe, semmi sem utalt arra, hogy megtaláljuk. Persze utána rájöttem, hogy pár lépést kellett volna még arrébb menni és megtaláltam volna, de nem akartam egyetlen fölösleges lépést sem tenni! Épp arra bóklászolt egy segítő, tőle kérdeztük meg végül. A Duna-korzó…, már a neve is azt jelzi, hogy itt valami nagyon durva szépség és izgalom van és valóban: klassz szobrok, épületek és persze maga a Duna, de mivel az egész nem túl széles utca tele volt pakolva sátrakkal és asztalokkal, meg persze korzózó tömeggel, így semmi szépséget nem láttam benne. A Duna teljesen eltakarva, a korláton túl meg nem mentünk, nem tudtam, hol van kijárat. Pedig jó lett volna megnézni és amennyi holtidőnk utána még volt, bánom, hogy nem másztunk vissza. De megint csak a lépéstakarékosság volt szem előtt, hogy ne fáradjak ki.

A Duna-korzón a gyerekkönyvek voltak, tulajdonképpen ez alapján volt „elválasztva” a Vörösmarty téri helyszíntől, meg persze mert az is fullig volt. Rengeteg „nevét ismerem, de még nem olvastam”-író, költő volt itt is. 15:00 órakor kezdett Hajdú-Antal Zsuzsanna, addig az ő asztalánál Papp Dóra dedikált. Alapjáraton 1-2 órát szántak egy-egy íróra, utána jött a következő, persze teljesen szabadon: volt, hogy már ott volt a következő, de még aláírt az előző, így vagy várt vagy leült mellé és ketten csinálták egy asztalnál, vagy eleve nem volt elég 1-2 óra, mert kunkorodott a sor a világ végéig. Mivel a legtöbb asztalnál ez a kunkorodás volt jellemző, így a kevésbé pofátlanabb (vagy mindegyik?) olvasó nem ült 1-2 percnél többet egy írónál, így nagyjából aláfirkantott, tolt egy mosolygós hellót, esetleg egy közös fényképet és jött a következő. Vagy a másik véglet, amibe szintén belefutottunk, hogy még nem állt ott csak pár lézengő, így beszélgethettünk volna, de nem volt miről. Sajnos ez volt a helyzet HAZs-val is; mi voltunk az elsők, aláírt, beállt fotóra, de ő nem mondott semmit, mi meg még úgy se (Korni elkezdett nyökögni valamit arról, hogy az tetszett a legjobban, hogy ugyanúgy hívták a főszereplőt, mint őt, de szerintem nem is hallotta, de biztos, hogy nem értette), így némi téblábolás után eljöttünk. Aztán leszidtam az egyébként is teljesen csalódott Kornit, hogy beszéljen, ne legyen betojva, mint én…, de hát ez így nem működik.

Sajnos, mivel nem sok írótól olvastam, 2 db könyvet vittem, nem 2 bőröndnyit (volt, aki igen), ennek okán órákig csak lézengtünk, így a legtöbbször az történt, hogy az elsők között voltunk, akik dedikáltattak (vagy még azt sem) és megijedve a tömegtől a hátunk mögött, menekültünk a helyzetből. Így viszont az idő 99%-ában mászkáltunk, vártunk és morogtunk, valamint megfulladtunk a 40 fokos hőségben. És tízpercenként elrikkantottam magam, hogy „odanézz, ott van XY”, akiről persze Korninak fogalma se volt, kicsoda.

Szóval a HAZs-dedikálás után visszamásztunk a Vörösmarty térre. Közben elmentünk egy Shakespeare-szobor mellett, ahol Korni lefotóztatta magát. Vizet kerestünk, lehetőleg nem 1e Ft-ért 2 dl-t. Természetesen a legdrágább helyen voltunk…, ettől függetlenül nem messze a tértől találtunk egy dohányboltot, ahol tudtam venni 200 Ft-ért 1,5 literes vizet. Még hideg is volt, bár utána Korni cipelhette azt is. (Mellette egy ajándékboltban a fél literes volt nem tudom, hány Euroért. El is csodálkoztak, hogy mit keresek ott.)

HAZs után vártuk Moskát Anitát, aki még annyira soká kezdett, hogy láttuk a standok között bóklászni. Sétálgattunk, kerülgettük a Puzsér-sort, nézegettem a könyveket, kerestem a Ház az égszínkék tengernélt, mert vérszemet kaptam, hogy ha látom, megveszem azért is, de nem találtam és nem is emlékeztem, melyik kiadó adta ki. Nézegettem a Helikonos könyveket, a Kapszula Könyvtáras könyveket, de nem találtam olyat, amire annyi „nem költök semmit”-mantra után mégis adtam volna ki pénzt. Pont ezért mantráztam, mert tudtam volna venni ezer könyvet, akciósan, de minek…?

Aztán visszamentünk ahhoz az asztalhoz, ahová Moskát Anita ki volt írva. Már állt a sor, meg még is állt a sor: előtte Kleinheincz Csilla dedikált, még ott volt ő is. Egy lány elé sikerült beállnunk, akivel elkezdtünk beszélgetni. Nála is, mint mindenkinél a sorban, könyv volt, így azon idegeskedtem, hogy bár Anita kiírta a facebook-oldalára, hogy könyv nélkül is menjünk csak úgy, beszélgetni, egyszerűen nem volt pofám leülni mellé könyv nélkül. A helyzetet, nagyjából, a hirtelen felbukkanó Bíró Szabolcs mentette meg, aki odagurult Anitához aláíratni az Irhát, én meg pofátlanul közéjük ugrottam, hogy a két kedvenc írómmal legyen közös képem. Persze először meg is lepődtek, nem nagyon értették, ki a fene vagyok… 

Utána elslisszantunk. Nem ültünk le, nem beszélgettem Anitával, inkább morogtam, hogy így semmi értelme az egésznek. És persze nem is volt.

Ekkor már fáradtak voltunk, de még két írót vártunk, a 17 órakor dedikáló Bíró Szabolcsot és a 18-kor kezdő Hartay Csabát. Borzalmasan unatkoztunk. Leültünk a betonra, leskelődtünk, próbáltunk életben maradni. Közben láttam, hogy megérkezett a Youtuber-körbe Linszyy, de nyilvánvalóan nem mentem oda akkor sem.

17:00-kor Szabi elkezdte. Akkor már állt egy viszonylagos sor, aminek nagyjából a közepébe sikerült beállni, így nem mi voltunk az elsők, kivételesen. Mellettünk Bródy János dedikált és elsétált Nyáry Krisztián is. Míg lefutott az előttem álló banda, beállt mögém Evelin és mire összeszedtem volna magam, hogy akkor megszólítom, elkapta egy gyerek, aki végigdumálta vele a várakozási időt. Odaértünk, mire elment.

Itt aztán megtörtént a nap fénypontja, ugyanis Bíró Szabolcs annyira baromira „szabad” volt, abszolút nem volt semmi görcs benne, nem állt össze kockára és várta, hogy az olvasó majd kérdez, hanem elkezdett valamiről beszélni és be nem állt a szája. Konkrétan egy összefüggő mondatot sem kellett mondanom, mert fél szavakból is értett és beszélt, csacsogott. Mesélt az új Anjouk-ról, arról, hogy nem jön idén Egerbe meg sehová a Covid miatt, ajándékokkal halmozott el, szatyor, könyvjelző, hűtőmágnes, Kornival fotózkodott…, elképesztően cuki volt és levette a „mondjál már valamit, bazze”-terhet a vállamról! 

A hangulatváltozás ezen a nem kicsit elrontott képen is meglátszik, amit Korni varázsolt vállalhatóvá (és viccessé):

Nyilvánvalóan nem minden ember ilyen, de utólag úgy látom, hogy ő tényleg szórakozni jött ide: végre találkozni íróhaverokkal, dedikáltatni kedvencekkel, dumálgatni, hülyéskedni és közben aláírni is, ha valaki akar, de leginkább együtt lenni. Míg a többieken azt láttam, hogy feszültek, nehezen kezdenek el csak úgy trécselni és inkább pörgetnék lefelé, mint belemerülnének szabadon. Ennek egyetlen oka volt: a tömeg, a végeláthatatlan sorok, ami az írót és az olvasót is nem kicsit frusztrálták. Nem tudom, más volt-e olyan, mint Szabi, de sok helyen inkább ezt a befeszülést és komolykodást láttam, mint a végnélküli füligszájjal pletykálást. Egyébként ezt lehet látni a vlogján is. – 8:39-nél ott bólogatok én is.

Totál feltöltődve, jókedvűen jöttünk el tőle, Korni szája végre nem lefelé görbült, mint az elmúlt 2-3 órában, hanem jól érezte magát.

Aztán persze sikerült gyorsan leeresztenie, mert még vagy fél órát ácsorogni kellett Hartay Csabára várva, és közben annyian lettek, hogy nem lehetett leülni se. Mikor lekönyököltem egy helyen, rám szóltak, hogy bocsi, menjek már arrébb, mert belelógok a képbe – Vámos Miklósnál állt a kilométeres sor, onnan „zavartak el”.

Aztán jött Csaba, köszönt, cuki volt, de mással beszélt, a szervezők szervezkedtek. Aztán leült dedikálni és peeersze, hogy mi voltunk az elsők… Csináltunk fotót is, amibe félig belebeszél(nek),

aztán jött a következő ember, mi meg álltunk, hogy és akkor most mi a fasz van…? Végeztünk…? Dehát nem beszélgettünk, nem csináltunk semmit. Némi téblábolás után elindultunk, előtte odaköszöntem, ő meg nézett rám „már mentek?”-arccal; nyilván ő se így tervezte. A metróalagút bejáratánál toporogtunk Kornival, azon gondolkodva, hogy visszamenjünk-e hozzá (mert mondjuk, elhúzott a sor és lehet vele dumcsizni), de aztán mégsem mentünk vissza, mert az milyen égő már…? Egyébként másnap cseteltünk (mi olyat is szoktunk!), és mondtam ezt neki, ő meg, hogy visszamehettünk volna, mert lement a sor, utána ott ücsörgött egyedül.

A metrónál annyira összezavarodtunk, hogy rossz aluljáróba mentünk le, így mászhattunk le-föl a lépcsőn. Elcsigázva másztunk a buszhoz. Korni kért egy hot-dogot a buszvárónál, aztán még beugrottunk 200 Ft-os vécére és véletlenül elértük a mónosi buszt, mert még nem indult el. Nyilvánvalóan azért nem, mert hatmillió ember felszállt; nem is volt normális helyünk. Az utolsó sor közepén ültem, Egerig, majdnem kitört a derekam.

Hazafelé sétáltunk a dombon, mire felértem, annyira fájt a fejem, hogy reszkető kézzel nyeltem az Advilt és percenként számoltam le a 20 percet, amikor hatni kezd. Közben hányingerem is volt. Utoljára akkor éreztem magam ennyire rosszul, amikor egy egész napot sétáltunk Németországban. Ami elég ijesztő, mert azért annyit nem kóvályogtam...

Szóval ez volt életem első könyvfesztiválja. Attól függetlenül, hogy ennyire szerencsétlen volt(am), igazából szuper volt és nagyon boldog vagyok, hogy elmehettem. Már így utólag látom, hogy kellett volna másképp, ami intő jel a következő alkalomra:

- Korni azt mondta, vállalja, hogy cipeli, de könyörgött, hogy legközelebb vigyünk már könyveket dedikálni (nem viszünk, nem fog cipekedni!)

- félreteszek pénzt rá és azért is veszünk pár könyvet, főleg, mert olcsóbb és amúgy is, illik (fogunk venni!)

- (és/vagy) veszek egy cuki noteszt és könyv híján abba gyűjtjük az aláírásokat; ez valahol égő, valahol meg külön poén, hogy kik írták még alá előtte

- semmiképpen nem állunk be elsőnek a sorba, sőt, inkább mindenkit magunk elé engedünk, hogy utolsóként legyen időm, kedvem és affinitásom megkérdezni, amit akarok (amúgy itthon egy csomó kérdésem van, de ott egy se jutott eszembe), amilyen idióta vagyok, akár fel is írhatom előtte, ami eszembe jut

- kinyitom a pofámat és nem félek odamenni emberekhez (esélytelen…)

- viszünk innivalót és kávét

- a végén kimegyünk a Duna-partra

- maradunk sötétedésig és akkor megyünk ki a Duna-partra!

De igazából a szervezés sem volt tökéletes, bár, azt, hogy én hogy csináltam volna másképp, elképzelni sem tudom. Brutális tömeg volt mindenhol és mindenki el akart jutni többvalahová, mégis, vagy pont ezért sokszor csak feltartottuk egymást. Bár egy hatalmas téren és egy hosszú sétányon voltak elszórva a sátrak és az asztalok, mégis szűk volt a hely, lökdösték egymást az emberek. Ez szerintem frusztrálta az írókat és az olvasókat is –, ezt már írtam.

Itthon utána néztem, „kiről maradtam le” és rájöttem, hogy a Moly illetve a facebook által rengeteg író nevét ismerem és sokan érdekelnek, de a 99%-uktól nem olvastam még, csak szeretnék (meg van 1%, akitől igen, de nem tetszett, az talán még rosszabb). Úgy meg azért elég gáz odamenni egy íróhoz, hogy „könyvedet nem olvastam, de a többiek szerint tök jól írsz”. Ilyen volt pl. Csányi Vilmos, Lőrincz L. László, Nádasdy Ádám, Vámos Miklós és Puzsér Róbert, akiknél húszkilométeres sor állt, Rácz-Stefán Tibor, akinél meg harminckilométeres – komolyan, ledöbbentem, mennyien állnak nála, bár ő volt az első, akit megláttam, utána még láttam pár kígyózó sort. Kinn volt Tóth Krisztina, J. L. Wesley, Lackfi János, a Duna-parton elszaladtunk Pásztohy Panka mellett. Nagyjából ennyit tudtam összeszedni a fényképek és programleírások, valamint az emlékeim alapján, hogy kiknek az arca volt ismerős (pl. vagy 5 percig gondolkodtam, hogy „mennyire ismerős ez a fickó, ki ez…?”, mire beugrott, hogy valószínűleg Szabó Tibor Benjámin). És ott volt Edmond, aki Youtube-er, akit még Korni is szeret, Bíró Szabolcs után 5 perccel ment oda Evelinhez egy videó szerint. Vele volt még 3 videós, akiket szoktam nézni. A metrólejáratnál ott állt Bessenyei Gábor, akitől szintén nem olvastam még, de a facebookon szoktam nézegetni, mit csinál és Instán, miket ír. Ő egyébként mindenféle íróval csinált interjút, ezt is láttam később a neten.
Hát ennyi. Nem tudom, mennyi kihagyott lehetőség ez, vagy simán csak örülnöm kellene annak, ami megtörtént (örülök) és legközelebb jobban csinálni.