Korni itthon maradt, taknyos, köhencsél, napok óta nyúzott. A hétre adtam neki szabit. Közben Andri is hazajött az utolsó óráiról, mert fájt a hasa. Ő viszont nem maradt itthon, másnap reggel ment suliba. Mondjuk, akkor már nem tudom, miért nem szenvedte végig az utolsó órát…
Egész nap meleg van kinn, de a nappali felé csak délután süt a nap, amikor már semmi ereje nincs, így olyan cidri van a házban, hogy esténként be kell gyújtani. Ez, mondjuk, nem akkora csoda, évek óta így van, de Egerben a hálószobák felé nem sütött délután és ott senkit nem érdekelt. Néha kiülök a teraszra, de annyira odatűz a nap, hogy pillanatok alatt felforrósodik a laptop burkolata. Az kéne még, hogy kigyulladjon...
Májusban játszották a Kossuth rádióban a Non nobis Domine első részéből készült hangjátékot és rá voltam tapadva a gépre minden reggel, hogy hallhassam. Szabolccsal a facebook-oldalán örömködtünk, mikor feltűnt egy-egy új szereplő (ő sem hallotta még előtte) és próbáltuk kitalálni, kik lesznek majd a többiek. Persze nem féltünk kritizálni sem, megmondtuk, ha valami nem tetszett, sok volt a zene, nem éppen odaillő vagy ha valaki nem úgy mondott valamit, ahogy szerintünk kellett volna (bár inkább csak én kritizáltam, ő nem). De alapvetően, a hibáival együtt is egy fantasztikus rádiójáték lett a regényből, visítva örültünk Olasz Renátónak, Papp Jánosnak (neki főleg Szabolcs), Borbiczki Ferencnek, elolvadtunk Ténai Petrától és erősen bólogattunk a végén Hajdú Tiborra: mindegyik hang telitalálat volt, a történet átjött a párbeszédekből. Szó szerint fájt, mikor vége lett és a folytatás csak tavaszra lett ígérve.
Bár annyira nem szerettem, mint a NnD-t, de legalább ekkora izgalommal vártam Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten című regényből készült rádiójátékot is. De már az 1. rész óriási bukta volt nekem. Mili hangja Pikali Gerda –, nem szeretem, agyonartikulálja a beszédét, nem természetes. A báró Wunderlich József, ő annyira nem rossz. A zene sok, hangos és nem illeszkedik, ráadásul, mivel bűnügyi történet, minden „elgondolkodtató” résznél (amikor valami bűntény történik vagy valaki rájön valamire) egy borzasztóan idegesítő hangeffektet dobnak be. De, ami a legnagyobb baj, hogy a regény egy énregény és ezt valamiért nem változtatták meg – valószínűleg és belátom, drasztikus változtatás lett volna –, de akkor legalább nem olyan lenne az egész, mint egy hangoskönyv, amit Pikali Gerda olvas fel.
Megnéztem a A vezércsel filmet is – egy nap alatt a 7 epizódot; hát sok dolgom volt, na… Voltak benne unalmas részek, nem kevés, főleg az elején, de a végét baromi jól megcsinálták! A színészek jók voltak, főleg Dudley, de Borgov is nagyon: szuper volt, hogy egy vérengző orosz tömeggyilkosnak képzeltük, közben pedig többször is kiderült, hogy egy kedves apuka, egy játékos, aki esélyesnek tartja magát veszíteni (nem jut eszembe, hogy mondják ezt egy szóval, mert nem önbizalomhiányos, de nem is nagyképű, nem gondolja magát mindentudónak), és a végén a kézfogás és az ölelés… (és a plafonlesés, hát az cuki volt), nagyon emberi és nagyon szimpatikus volt végig!
Aki végig unszimpatikus volt, az Jolene volt. Nem is nagyon értettem a szerepét, leginkább töltelék volt. A könyvben sem értettem, kifejezetten utáltam.
A könyvnél sokkal jobb volt a film, de igazából csak a vége miatt, összességében mindkettő unalmas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése