2021. október 6.

Hétfőn András elvitte Kornit Miskolcra. Ez is tologatott időpont már, ami azért necces, mert ugyanígy tolni kellene a neurológust, akit viszont mindig elfelejtek, így az MR óta nem beszéltünk. Persze, ha gond lenne, Szilvi barátnője is szólna és biztos vagyok benne, hogy nekem is feltűnne, de akkor is. Az eredményekkel minden rendben van.

Vacakul vagyok, hullámokban tör rám a rosszul lét. Legtöbbször csak megszédülök és meg kell állni „kirakatot bámulni” (Hofinak volt egyszer egy ilyen szövege, hogy ha ment valahová és fulladt, akkor nem szabadott megállni valami falnál, mert akkor megszólították (gondolom, hogy van-e valami baja, és magamról tudom, hogy sajnos legtöbbször a legnagyobb jó szándék is fölösleges, mert a szánakozó nézésen kívül úgysem tud mást csinálni (más esetben viszont igen, úgyhogy inkább álljon meg fölöslegesen valaki, mint ne), ezért állt meg egy bolt kirakata előtt, mintha azt nézegetné). Előkapartam a szekrény mélyén bujkáló vérnyomásmérőt és örömmel láttam, hogy működik. 108/80-at mértem, az kissé alacsony. Pedig azt hittem, a rengeteg kávétól magasnak kellene lennie…, persze ezeknek az instant cuccoknak nem tudom, mennyi köze van a kávéhoz. Ráadásul köhögnék is, de nem tudok, hiába tömöm az Ambroxolt. Ráadásul ez a kisebbik baj, mert van, hogy a fejem a köhögés ütemére lüktet. - - - Szóval nem vagyok jól, ez a lényeg.

A napokban kezdődnek a középiskolákban a nyílt napok. A Dobóban november 9-én lesz majd a délutáni nyílt nap, azt nagyon szerettem tavalyelőtt Andrival. Lesz majd állítólag óralátogatós is – amit nagyon nem szerettem –, Andri pedzegette, hogy hozzájuk kell beülni. Akkor viszont tuti, menni fog Korni. De az még nincs kiírva. A héten volt a Szilágyiban, az osztályból ment pár gyerek. Szerettem volna elmenni Kornival, de nem a suli miatt, hanem hogy lássam Szilvit tanítani. Az órarend szerint ő is tartott egy matek órát. Még nem tudom, jelentkezik-e ide Korni, messze van. Mindenesetre lusta disznó voltam, így nem mentem és nem rugdostam Kornit se.

Andri hűségesen jár az edzőterembe. Ma összefutott a tesitanárával, együtt edzettek, a végén csináltak közös képet is. Jófej fickó! Nagy inspiráció ez Andrinak, bár amúgy is szereti csinálni. Mondtam neki, hogy csináljunk fényképeket hetente, hogy változik; csináltunk is egy elölről, egy hátulról és egy karfeszítős képet. Kicsit ledöbbentem, milyen irtózatosan görbe a gerince… Mondjuk, nem tegnap óta az, csak rossz így egészben látni. Valahogy be kéne suvasztani egy úszást a napirendbe, de gőzöm sincs, hová.

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem: Nagyjából a könyv felénél tartottam, amikor eldöntöttem, hogy ez nekem KELL, oda fel a polcra, hogy bármikor kézbe vehessem (ugyanis könyvtárból szereztem be nagy nehezen, de már nem csodálkozom, hogy akire vártam, hogy visszavigye, ennyire ragaszkodott hozzá). Ilyen se sűrűn történik!

Krusovszky Dénes olyan, mint Hartay Csaba: egy költőből lett író, aki a regényében is inkább költő maradt. Sokan nem szeretik ezt a néha „szabadvers-szerű” szövegáramlást, ezért olyan végletes – szerintem – kettőjük megítélése.

Én Hartaynál is a költészetet szeretem a prózájában, így nem meglepetés, hogy ezt a regényt is nagyon szerettem Krusovszkytól –, attól függetlenül, hogy egyikőjük költészete sem annyira fogott meg.

És amit még nagyon szerettem mindkettőjükben, a regények önéletrajzi jellege. Hcs sem tagadja, hogy saját fiatalkorából, gyerekkorából merít a regényeiben: a pécsi nagyszülők valóban éltek és a szeghalmi kollégiumi banda is létezett, KD-nél is a regény 99%-a valóság, kezdve a térképen átkurkászott utolsó utcasarokig (megkerestem mind és igen, létezik olyan, hogy Nagymacs) és folytatva valószínűleg a többivel.

A cselekmény koncentrikus körei (és a középpontban a legfontosabb esemény), ahogy minden megmagyarázódik és összeáll, hiányérzet vagy fekete folt (és a regényvégi 20 oldal rizsa) nélkül, valami elképesztően tetszett! A részek főszereplőit imádtam: Bálintot és a „férfit” is, nagyon! Iszonyú izgalmas volt, ahogy tekeredtek a szálak, aztán összekapcsolódtak.

Tetszett a végén kiderülő „regény a regényben”-csavar, egyfajta „igaz vót ez?”-réteget ad az egész történetre, ami persze teljesen hihető és hiteles.

Zoltán – ahogy Imre beszél róla – és a „férfi” jelleme teljesen különböző, mintha két ember lenne. A férfi, aki megfürdeti Ágnest, nem ugyanaz, aki zaklatta a volt feleségét. Mintha az apa egyfajta fekete tussal áthúzta volna őt…, és mindezt Bálint szemén keresztül látjuk: már akkor megtörtént a feloldozás, amikor még meg se vádolták – imádtam!

Tényleg, az év egyik legjobb könyve volt!

((és kinn volt szombaton a Könyvhéten, csak akkor még nem olvastam el a könyvet és nem tudtam, hogy ennyire tetszik))