Holnap osztálykirándulás lenne Korninak, megnyertek valami pályázatot, így a visontai erőműbe mennek, de hogy ne legyen annyira unalmas, utána beugranak a sástói Oxygen Adrenalin Parkba. Korninak persze már megint fáj a hasa, nem akar menni. Állítólag egyik barátnője sem megy, sőt, az ofő se, mert beteg. Végül addig nyavalygott, hogy mondtam, hogy akkor maradjon itthon. Egyáltalán nem tett jót neki ez a kéthetes karantén, teljesen kiesett az iskolai ritmusból és nem tud visszaállni erre a pár hétre. A stressz miatt meg állandóan fáj a hasa vagy feje.
Andriéknál Nemzeti Összetartozás Napja-ünnep volt, az udvaron, a tűző napon álltak a gyerekek. Hárman ki is dőltek. „Régi szép idők…” Nálunk ugyanez volt mindig a gimiben, valaki mindig elájult az ünnepségeken. Szerencsére sosem én.
Úgy tűnik, a fügefa mégis életben maradt, kis levelek jelentek meg az elszáradt fa tövénél. Kihajtott a tölgyfahusáng is, ami tartja a drótot, amire felfut majd a málnabokor. Nincs gyökere, de leveledzik. András hozott kétféle karalábépalántát Ladányból. Elültette a spenót helyére, most reggel-este locsolja, hogy ne haljanak meg.
Egyik reggel, amikor épp beesett az ajtón a munkahelyén, rám csörgött, hogy ha gondolom, nézzek szállást Balatonfenyvesen. Kérdeztem, hogy a kutyát hova tegyem, mire rávágta, hogy vigyáz rá a szomszéd. Aha…, melyik? Az egy dolog, hogy minden környékbeli rendes, de egyikkel sem vagyok olyan kapcsolatban, hogy rábízzak egy 25 kilós szófogadatlan huskyt egy hétre. Annak lenne értelme, ha addig valaki ideköltözne és vigyázna rá és sajnos csak Ferencet tudom elképzelni erre a pozícióra, aki meg, ha véletlenül lenne ennyi szabadideje – ami nincs –, akkor akár jöhetne velünk a Balcsira is… Szóval teljesen esélytelen. Van amúgy kutyás szálloda meg kutyastrand, sőt, megnéztem a kutyapanziókat is, de a kutyás szálláson félő, hogy tönkretesz valamit, míg mi a strandon vagyunk, a panziónak meg drágább a napidíja, mint amennyit a saját szállásunkra költünk. Szóval, gyanítom, ez a nyár is – és most már mindegyik – azzal fog telni, hogy 30 napra törölgetem az ismerőseimet, akik nyaralnak, mint a normális emberek.
csigakutya
Craig Thompson: Takarók (Blankets):
Ezt a könyvet minden keresztény kezébe odaadnám! Mindegyikébe!!!
Hetek óta kerülgetem ezt a könyvet, amit még arrébb rakni is nehéz, olyan vastag, nagy dög! De lassan vissza kell vinnem a könyvtárba, szóval tegnap este 2-kor – amikor befejeztem a Piranesit és a gyerekeket próbáltam alvásra bírni gépezés helyett –, belelapoztam. Illetve elkezdtem… és úgy kellett kirugdosni magam belőle. Aztán reggel alig vártam, hogy folytathassam. Le se tettem, míg vége nem lett.
Utoljára a Maus-sal jártam így: képtelen voltam letenni. Még most is a hónom alatt cipelem, kis 300 oldalas képregényt. - - - Nos, ennél ugyanezt érzem. Csak ez 600 oldal és – bár másképpen, de hasonlóan brutál nehéz!
Hú, hát ez a könyv nem arról szól, amiről a fülszöveg ír. Semmi sem „omlik össze”, itt romok vannak eleve, amik talán a végére összeállnak…, összetapadnak. Mert Craig összetapasztja. Mert muszáj, hogy összetapadjon valahogy….
Rossz tinédzsernek lenni…, még rosszabb keresztény tinédzsernek lenni. Én 3 évig, aztán 10 évig „voltam keresztény”. Igazából azt gondolom, hogy aki egyszer keresztény volt, örökre az marad, nem lehet Istent csak úgy kisöpörni az életünkből, mint egy elszáradt falevelet. A családom nem volt az, egy barátnőm által tértem meg, aki hihetetlen inspiráció és nagyon erős szellemi vezető volt számomra, de csak 16 éves. Nyilvánvalóan nem volt képes arra, hogy meggyökereztessen, úgyhogy amint elváltak útjaink, már nem érdekelt az egész. Aztán 10 év múlva ismét találkoztam valakivel, aki visszairányított az útra és elküldött egy gyülekezetbe. Az első 5-6 év maga volt a csoda, úgy éreztem, megtaláltam a helyem, az utam. A családom, András kételkedve és némi rossz indulattal nézték az egészet, az utóbbi szerint teljesen megváltoztam – és nem jó értelemben, ahogy én gondoltam. Aztán elkezdtem unni magam; egyre többször hallottam ugyanazokat a tanításokat, amik már nem mondtak semmit, a dicsőítéseket borzasztóan untam, a végén már utáltam, idegesített, belefáradtam a kávé-süti-mivanveledhogyvagyésagyerekek-rutinba. Nyavalyogtam programokért, de az összes ötletem lehurrogták, ha én akartam menni valahová, nem jöttek velem, így én se mentem. Többre vágytam. Nem csak fizikailag, de szellemileg is. Aztán beklikkesedtem egy bandába, ahol „kaptam többet”, csak közben kiestünk a gyülekezetből: a „vezetőink” kiléptek, akik meg velük barátkoztak, azokra ferde szemmel néztek. Persze ez így sosem volt kimondva, a felszínen még mindig ment a kávé-süti, de én így éreztem. Aztán jött 2016, amikor Isten képen baszott a leukémiával és akkor azt mondtam, nekem ilyen Isten nem kell! De közben fellélegeztem, hogy ott hagyhatom a gyülekezetet és nem kell többé Bibliát olvasnom és imádkoznom. Mert nem öröm volt, hanem teher és kötelesség.
Mi a baj a gyülekezettel? Mi a baj ezzel az egésszel? Fogalmam sincs… Amíg 3-4 barát összejár dumálgatni, tök jó minden. Amint rendszer lesz belőle, amint valaki kinevezi magát vezetőnek, borul minden. A leukémia előtti években mi összejártunk külön is hárman: Erika, Juditka meg én Bibliát tanulmányozni. Kurvajó volt! Beszélgettünk: „képzeljétek, ezt olvastam a Bibliában…, ti erről mit gondoltok? ...fú én meg azt, hogy… tényleg? neked ezt mondta az Úr, de érdekes! tök igazad van! neked is, meg nekem is, de rohadt jó!” –, amint találtunk egy – egyébként egy teljesen ilyen szemléletű – gyülekezetet, pár hónapon belül felfordult az egész. Már nem éreztük jól magunkat, hiába volt tápláló a tanítás, a pásztor, aki addig a haverunk volt, elérhetetlen magasságig emelkedett a szemünkben, beindult a klikkesedés és nem tudom, de sose tudom, basszus, hogy a vezetők miért mindig az egzisztenciálisan magasabb szinten lévőkből kerülnek ki. Valószínűleg benne van az is, hogy nekik van lehetőségük több forrásól táplálni magukat, de nehéz azt gondolni, hogy nincs benne más is… És az, aki nem vezető, egyenlő lesz azzal, aki nem gazdag és egyenlő lesz azzal, aki a hátsó padsorban ül és egyenlő lesz azzal, akinek semmit sem jelent a gyülekezet és Isten sem, hiába hazudja magának azt, hogy igen, hiába próbálkozik. - - - Persze mindez hazugság! Az, hogy van vezető, nem kellene, hogy azt jelentse, hierarchia van! És a hierarchia nem azt jelenti, hogy az alsóbb szinteken lévőknek jelentéktelenebb a problémája vagy semmit sem számítanak a vágyai, tervei. De mégis hierarchikussá válik a gyülekezet és mégis lesz olyan, aki nem érzi jól magát és a gyülekezet nem felépíti, hanem rombolja. És persze miből áll a gyülekezet? Hát, emberekből. Belőlem. Akinek teher olvasni, imádkozni és bejárni, nem öröm. Ezért talán itt kezdődik az egész. Bennem és abban a másikban, akinek szintén teher, de ugyanúgy nem akarja elfogadni, ahogy én se tettem 10 évig.
Mondhatnánk, hogy azért, mert emberek vagyunk. És valóban, ezért… Épp ez az oka annak, hogy el kellene olvasnia mindenkinek ezt a könyvet. Hogy lássa, hol hibázott, hol hibázhat.
Nehéz keresztény tinédzsernek lenni. Még nehezebb keresztény szülőnek lenni. Bár nagyon nincs benne ez a szempont a könyvben, de teljesen nyilvánvaló, hol hibáztak a szülei. Közös ágy…, a ZUG, egy kibaszott ventilátor, zaklató bébicsősz, zaklató osztálytársak, zaklató tanárok, zaklató kortársak… mind „megérdemlik a székletüket”. És aztán ott van Isten, az istenkép. Én ennek az iszonyatosan feszült könyvnek a 364. oldalán sírtam el először magam, amikor a ifipásztor vagy ki mondja: „Lássuk, hány TESTVÉR van ebben a teremben. […] ...és persze Craig meg Phil. Most Craig és Phil a MENNYORSZÁGBAN nem lesznek a szó jelenlegi értelmében vett testvérek. ...mert ott MINDENKI egymás fivére és nővére lesz!” - és a rajz hozzá…, a fiúk arca...
Még soha nem éreztem ezt a kijelentést ennyire negatívnak, még sosem éreztem ezt hazugságnak. Mert az, hogy Istent nem lehet dicsőíteni rajzokkal csak énekkel (ezt is egy gyerekszolgáló mondja egyébként), teljesen logikus, hogy baromság. De ez, hogy a Mennyben nem lesz testvérem a testvérem, csak annyira, amennyire egy idegen ember –, itt a Földön ez egy nagyon csúnya és hazug kijelentés!
De ezen kívül nagyon sok más is van benne, amit ha egy kicsit is figyelnének egymásra a keresztények, kivédhetők lennének: a táborok, a tanítások, az Ige totális félreértelmezése és ennek a fiatalokba sulykolása... A család működése, egy valódi keresztény családé – két családot mutat be, de egyik sem él úgy, ahogy valóban kellene. És persze védekezhetünk a „mantrával”, amit vagy ötmilliószor hallottam a 10 év alatt: „a keresztény is csak ember…”. Egy ideig egyetértettem vele, de aztán megértettem, hogy nem, a keresztény nem pusztán „ember”, hanem Isten gyermeke és ez igenis kötelességekkel jár. Ha valaki nem hajlandó ezeket a kötelességeket teljesíteni, akkor ne nevezze magát kereszténynek!
Szóval… hú…, durva könyv volt. Iszonyú sok mindent felhozott az elmúlt 5 év istentagadásából bennem. Hogy miért tagadom, miért nem fogadom el, miért nem kezdek vele valamit és miért hárítom, amint elkezdenék kezdeni valamit... Mennyi ebben a sértődés és mennyi ebben a félelem a kudarctól.
A könyvről van egy (nem keresztény) kibeszélő, de érdemes megszerezni és átbogarászni, mert nagyon sokat ad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése