2020. december 31.

Sosem tartottam az év utolsó napját fordulópontnak. Az, hogy más dátumot írunk, vagy hogy „ismét eltelt egy év”, nekem nem jelent semmit. Augusztus 12-én is eltelik 1 év..., attól függ, honnan számoljuk. Az idei év vége ráadásul csendesebb, mint az eddigiek voltak, bár az eddigiek is elég csendesek voltak. Andri elment szilveszterezni valahová, de ahogy utólag beszélt – illetve nem beszélt róla, nem volt semmi extra, haverokkal összejöttek, ráadásul a szülők is ott voltak meg tesók…, nagy buli. Szerintem megbánta, hogy oda ment, máshová is hívták. Mi éjfélig gépeztünk, én olvastam, mint egész évben mindig, éjfélkor bontottunk egy gyerekpezsgőt, amit Korni ivott meg, mi csak egy kisebb pohárral, meg András vett neki malacsütit, azt megettük.

A falu széléről jött egy kisebb pukkantás, szerintem az autószerelőtől, de fogalmam sincs. Nem is láttunk belőle semmit. Nem is érdekelt. Tegnap sütöttem kekszet, amibe csempésztem kis pumpedlit; a videóban gyönyörűen beleolvadt a kekszbe, nekem beleégett. Nagyon jól néz ki, de ehetetlen.

Összeraktam a gesztenyés tiramisut is, de azt csak én eszem – szerencsére.

Ha már ránk erőszakolják ezt a december 31-i számvetést, akkor jöjjön, mi történt idén. 

Tulajdonképpen, a körülményeket tekintve egész jó év volt! Nem halt meg senki – és ezt nem viccből mondom, potenciális Covid-áldozatok vannak a családban, nem is egy. Szerencsére még mindenki megvan. Sőt, ha belegondolunk, ez a járvány nekünk csak jót hozott és egyébként is klassz év volt. 

Korni – szinte már fölösleges is mondani, de azért mégis, mert olyan jó: jól van. Még mindig kell ellenőrzésre járni, de már csak háromhavonta; minden rendben van vele. Felvételizett hatosztályosba, de nem vették fel. András nem is akarta, hogy menjen, én nagyon, de mégis rá hallgattam és nem fellebbeztem, így nem is vették fel. Egyébként viszont mindenkit, aki megtette. Sokáig bántott a dolog, de ahogy elkezdte a 7-et, úgy láttam, több sikerélménye van így, mint a gimiben lett volna és ez inspirálja, szóval utólag örülök, hogy nem vették fel. Sajnos a Covid véget vetett a tornázásnak, először nem engedték az iskolai szakköröket, utána, mikor találtak helyszínt, ahol összegyűlhettek, lehetetlen időpontban volt az edzés. Ezzel kapcsolatban is kettős érzésem van: örülök, hogy nem jár még egy csoportba, ahol elkaphatja a betegséget, de amúgy meg akár járhatna is, hiszen iskolába is jár és szerintem jót tett neki a mozgás. Most nem mozog semmit, este elviszi a kutyát sétálni és ennyi. Természetesen csak fejben készül a HDR-re, fizikailag nem.

Andri életében nagy változás történt. Januárban készülődtek a ballagásra, elkezdtek táncolni, felvételizett, aztán jött március és minden bizonytalan lett. Az online oktatás mindkét gyereknek pozitív volt: tudtunk segíteni – megtanultam fát rajzolni –, elmagyaráztuk, amit talán órán se értett volna meg és persze a tanárok is emberségesek voltak. Így elég jó évet zártak mindketten, bár a továbbtanulás szempontjából nem sokat ért. Végül a karantén alatt mégis összehoztak egy tablót és egy kis ballagást, valamint egy búcsúztató vacsorát. Április 25-én jött a levél, hogy felvették a Dobóba, biológia tagozatra. A szeptember jól indult, szerette a sulit és úgy láttam, a tanulás is jól megy. Aztán novemberben megint bezárták őket és láttam, mennyire el van szállva az online-oktatás. Most ott tartunk, hogy örülünk majd a kettesnek is félévkor, Andrit nem érdekli, mert nem érti és csak kudarc, én meg nem tudok segíteni olyan alapvető tantárgyakból sem, mint a földrajz, nem hogy matekból vagy fizikából. A nagyon várt motoroktatásra nem jutott be ingyen, így nem is csinálta, amin csodálkoztam.

Én év elején, még a Covid előtt nagyon beteg voltam –, ez eddig nem is jutott eszembe, - sőt, Korninak is magas láza volt. A vírus miatt bezárkóztam, nem mentem sehová, nem mentem a Gokiba 1 évig. Azóta se voltam. Nagyon vártam a költözést Mónosbélbe, és szeretek is itt lakni. Imádom az erdőt, bár még csak egyszer mentem ki a széléig. A ház se rossz, bár nem mai csirke már, szóval vannak hibái, de alapvetően megfelelő. Az elején jobban szerettem, mint most, de gyanítom, ehhez az időjárásnak is köze van – fázok odakinn. Egyébként szerintem rosszabbul vagyok, sokat szédelgek, néha ok nélkül elkezd erősen dobogni a szívem, néha durván elfáradok egy kevés mozgástól is, néha meg nem… Jövő nyáron – leghamarabb – muszáj lesz egy Goki.

András megint Bee-bot-tal kezdte az évet, sok terve volt, amit a Covid nyilvánvalóan keresztülhúzott. Most egy csomó ismerős versenyzett: Korni régi tanár nénije, Zsóka néni jelentkezett több gyerekkel, pl. Zsani fiával, Eszti Tomival és Szilvinek is volt még két lánya, akikkel játszhatott. Az oktatást sem hagyta abba, bár így sokkal macerásabb volt az is. Januárban előléptetik, igazgatóhelyettes lesz –, bár nem tudom, ez előléptetésnek számít-e, hiszen teljesen más munkakör.

Nyáron enyhültek a Covid-os szabályok, így voltunk Berekben a strandon kétszer is, de csak hárman: én a gyerekekkel. Voltunk Vésztőn robotozni. Nem voltunk Balatonon, pedig év elején biztosra terveztük. Augusztusban eljött anyósom és 4 sógorom Mónosba. Szuper volt! A kölykök egy hetet Ladányban töltöttek. Szeptemberben voltunk Bori esküvőjén, decemberben megszületett a kisfia, István. 

Az év egy legnagyobb eseménye volt a költözés. Március 26-án aludtunk itt először; a Covid miatt jó pár héttel hamarabb cuccoltunk át Egerből, mint eredetileg terveztük, kutyafuttában, két nap alatt. Álomszerű volt az első pár hét: a naponta – sőt, óránként változó szépséges erdő, a gólyák az udvarban, a birkanyáj a dombon; akármerre néztem, ájuldoztam. Andrásnál beindult a fészekrakó ösztön, kifestette és berendezte a két gyerekszobát, epret ültettünk, komposztálót csináltunk, lekvárt főztünk, a macskát próbáltuk udvarra szoktatni. Vettünk a kölyköknek trambulint és medencét, aludtak itt barátok. Aztán nyár elején elkezdtem kutyát keresni, és sajnos július 23-án lett egy csoda szép Husky-nk, ami, már akkor tudtam, hogy nem nekünk való kutya, de akkor már teljesen belebuzultam én is.

A kutya fantasztikusan édes, de az összes probléma előjött vele kapcsolatban, ami csak lehet: az elején kutyagumit kellett takarítanom, aztán építettünk neki kennelt, de annyira óbégatott, hogy nem volt szívem bezárni, kiásott mindent, kitörte a cseresznyefát, felásta a fél kertet, tele volt kullanccsal, kikaparta a kerítést, gyilkolja a macskát… A 6e m2, bár azt mondják, nagy kert kell neki, nem elég. Bár megbeszéltük – szerintem –, hogy benn fog lakni, András szerint szó se volt erről (akkor honnan szedtem…?), úgyhogy kinn lakik (egyébként nem szeret benn lenni). Keveset vagyunk vele, keveset mozog, unatkozik és rombol. Ettől függetlenül egy elképesztően édes kutya! Nem csak gyönyörű, de kedves, bújós, tele van szeretettel. Ha annyi értelme lenne, mint egy embernek és tudná, hogy nekünk rosszat tesz, nem ásná fel a kertet és nem rombolna, mert annyira szeret minket, hogy jó akarna lenni… De ő egy kutya és sajnos, csak annyit ért, mint egy kutya.

A házhoz kaptam egy csodaszép konyhát is, elektromos sütővel, így kiélhettem kotyvasztási kísérleteimet és olyan kaják is sikerültek, amiket Egerben a gázsütővel el sem mertem volna kezdeni. Ráfüggtem a Street kitchenre és egy csomó szuper új kaját találtam: naan kenyér, édes krumpli, tenger gyümölcsei – most kóstoltam először és imádom –, kifli, sütőtök. 

Lényegében mást se csináltam egész évben csak kotyvasztottam meg olvastam.

A Moly szerint 50 könyvet olvastam el idén, ami kb. 45, mert beleszámolja azt is, amit nem olvastam végig (A szívem ezerkétszázat ver egy perc alatt) és bejelöltem egyenként is a háromkötetes Emma évszázadát, így azt 4 könyvnek veszi. A könyvek olyan 80%-os arányban nem tetszettek, kb. 10%-a nagyon tetszett, kb. 8 volt, amit kifejezetten utáltam és 2, amit kifejezetten szerettem. Kb. 15-öt olvastam Linszyy, vagyis Evelin, azaz a Pergamenre hányt szavak Youtube-csatorna - könyves vlogger javaslatára, akire szintén ráfüggtem ebben az évben. Könyvek terén eléggé mást szeretünk, de nagyon klassz videókat gyárt. Próbáltam nézni másokat is, de hosszútávon csak ő maradt meg. 

Zeneileg nem sok újdonságot fedeztem fel, nyilván, a Covid nem kedvezett a zeneiparnak; míg a könyvkiadók, hiába vinnyogtak a helyzetükről, szerintem nem voltak akkora bajban, hiszen online mindent meg lehetett tőlük szerezni, addig a zenészek mind elestek a koncertektől, stúdiózástól és támogatást is azok kaptak, akiket a rádió is (ki)felhasznál. Így egy csomó magyar és külföldi koncert elmaradt, fogalmam sincs, mennyi lemezkiadás, a zenészek az online térben próbáltak közönség nélkül koncertezni vagy élőben, streem-mel nyomni valamit. De a legtöbb azt se. Év elején tette fel Youtube-ra az új lemezét ~K~, ami szerintem nagyon klassz, csak nem itthon. Ő is tudja ezt, szóval túl sok terve, gondolom, nem is volt vele, meghallgatták a barátai és ennyi. Kár, mert szerintem lenne réteg, amelyik fizetne a lemezéért és elmenne koncertjére, főleg, ha olyan koncertjei lennének, amilyenek ahhoz a zenéhez illenek. Ministry-t és Phil Anselmo új bandáját hallgattam idén a legtöbbet, bár, mivel állandóan vakog a tévé, így zenét is ritkábban hallgatok. Sajnos idén nem kímélte se a Covid, se az öregség/más betegség a művésztársadalmat, több ismert ember is elhunyt, többek között sajnos szegény Eddie Van Halen-t is legyűrte a rák.

Szóval ez volt az idei év. Mindenre rányomta bélyegét a betegség, ami február végén indult, amiről senki nem tudott semmit, de, mivel kizárólag rémhírek érkeztek, szinte mindenki rettegett. Az elején összerogytunk 1-2 halottól, hivatkoztunk rá, kapaszkodtunk bele, hogy mindnek volt alapbetegsége –, de őszintén, van olyan ember Magyarországon, akinek nincs (na jó, biztos, van, de nem ez a jellemző)? A kormány „reagált” – vagy túlreagált: bezárta az iskolákat, a közintézményeket, hazaküldött mindenkit, akinek nem életbe vágó munkája volt (pl. Juditomat, aki pelenkát árul), felvásároltuk az élesztőt és a vécépapírt a boltokból. Utólag nevetséges… Nyáron enyhültek a korlátozások, aztán szeptemberben rendben elkezdődött az iskola, de szájkendőben és lázméricskéléssel. Novemberben aztán annyi beteg volt megint, hogy bezárták a középiskolákat. Semmi mást nem… A halálozások száma hirtelen 3-5 halottból 30-40-re változott és mi teljesen immunisak vagyunk már ezekre az információkra. Nekem két távoli ismerősöm halt meg Covidban: egy gimnáziumi tesitanárom és egy nőgyógyász a kórházból. Több ismerősöm is Covid-fertőzött volt, de meggyógyult. Rajtam segít, hogy antiszociális vagyok és egyre kevésbé szándékozom emberek közé menni. 

👪👍🏡🐕💣💩😷😱👮📚💪👉😁

Scott Stambach: Ivan Iszajenko láthatatlan élete: (The Invisible Life of Ivan Isaenko): Az év utolsó könyve – az év legjobb könyve! Az év leg… áh… nem tudom elmondani….

SS elolvasta a Csillagainkban a hibát, kiröhögte és megírta a valóságot. Kicsi eltúlzottan, nagyon groteszken, de a kézzelfogható valóságot. Sokat röhögtem, kicsit sírtam, de azt nagyon.

Ivan egy olyan srác, aki kívül ocsmány, belül szép. Be van zárva egy állapotba, amiből tudja, hogy esélye sincs kilépni, ezért kilép odabent: sokat olvas, kritikát és önkritikát gyakorol és megpróbálja humorral túlélni az életét: szarból várat épít, konkrétan. Egy nap megjelenik Polina, egy „normális” ember, aki szép, értelmes és csak annyi benne a „hiba”, hogy kissé kopasz. Polina is felépítette a maga kis szar-várát, az utolsó pillanatig kapaszkodik az életbe, pedig tudja, hogy nincs esélye. Polina hidat ver kettőjük közé és elkezdődik rövidke kapcsolatuk hátborzongatóan édes története. Két jobb sorsra érdemes, ám determinált sorsú fiatal próbálja tartalmassá tenni rövidke kapcsolatukat a kórháznak csúfolt börtön falai között. Nyálas is lehetne, de annyira fantasztikusan van megírva, hogy nem az. Helyette humoros, izgalmas, konfliktus van benne, feszültség, fordulat és fejlődés, minden, ami KELL egy tiniszerelmes könyvbe ahhoz, hogy ne egy tiniszerelmes könyv maradjon. Nem is tudom, tulajdonképpen, hogy ez az-e. Az biztos, hogy a gyerekeim kezébe egyelőre nem adnám, de azért egyszer majd igen.

Örültem, hogy ez még belefért az évbe, kellett a végére egy nagyon jó könyv!