Reggel, még befűtés előtt – ugyanis a sütő fölötti páraelszívó kihúzza a levegőt a kályhán és elalszik a tűz –, megsütöttem a tegnapi maradék rántott húst, meg kisütöttem a palacsintát. Ebbe Korni is besegített. Mára ennyi volt a főzés.
Kimentem a vasúthoz a kutyával…, de soha többé nem megyek tüzelő kutyával! Vagy nem tudom, miért volt olyan bolond, lehet, csak elszokott tőlem mert Korni fut vele…, de kirángatta a karomat. Akkor nem is éreztem, csak folyton szólongatni kellett, hogy ne mászkáljon el, itthon viszont borzasztóan fájt a karom. Nem sokáig fogom már tudni sétáltatni gyalog, kell valami guruló alkalmatosság, amit húzhat. Vagy meg kell tanítani neki a behívást, de erre még kisebb az esély.
Korni sztorizgat: „Hogy hívják azokat az embereket, akik mindkét kezükkel tudnak írni, kétbalkezes?”
3 éve olvastam a Máglyát; nehezen indult az is a nyelvezet miatt, de a történet annyira tetszett, hogy a végén megszerettem.
Ez is nagyon nehezen indult, igazából többször is nekikezdtem korábban, de ez a folyamatos „és aztán, és aztán” nem ment… Most egy kihívás miatt erőt vettem magamon és egyszerre két Dragomán-könyvnek is nekifutottam.
Az eleje nagyon nem tetszett, szinte minden részben – kis novellában – bántotta valaki ezt a szerencsétlen gyereket. Iszonyú idegesítő, frusztráló volt! Aztán a regény második felében kaptunk pár nyugodtabb történetet is. Tetszettek a szereplők, a nagyszülők, az anya különösen. A gyerek végig idegesített.
Bár utálom, ha az író nyitottan hagyja a történetét, az olvasóra bízva a végét, de itt talán mégis ezt kellett volna… Én végig reménykedtem. Nem abban, hogy hazajön az apa, inkább abban, hogy belenyugodnak, hogy nem fog, vagy bizonyosság lesz, hogy tényleg meghalt és el tudják engedni. De úgy tettem le a könyvet, hogy a lelkemben nem volt megnyugvás és így nem lett a szívem csücske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése