Andri mától itthon van. A döntés szerint az egyetemek és a középiskolák bezártak, a tanulók otthon, online formában tanulnak. Az általános iskolások nem, vagyis Korni sem – az alsósok miatt, mert nekik felügyelet kell –, de ami a poén: a hatosztályos gimik sem, vagyis az a tanár, aki hatosztályosban és rendes gimiben is tanít, bemegy, leadja az órát a suliban majd hazamegy és leadja a másikat online. Ennek mi értelme? Volt róla szó, hogy a 6-8. osztály is online lesz, de mégse. A gimnáziumok bezárását azzal magyarázták, hogy a hétvégi hazamenésekkel behozzák a koliba a betegséget, ami elvileg az általánosban nem történik meg. Na ja…, végül is senki nem buszozik és nem megy boltba, mekibe…
Szóval Andri itthon tanul, ami azzal kezdődött, hogy ma például nem volt áram. Aztán víz se, bár ennek nem sok köze van az online-oktatáshoz. Ráadásul éppen mára volt lebeszélve, hogy kabátot vesznek, így iskola ide vagy oda, muszáj volt ma Egerbe mennie. Amúgy András a héten szabin van, ezért csak hajnal 5-től 14-ig dolgozik.
Úgy volt, hogy pénteken menni kell Miskolcra, de Szilvi barátnője felhívta Andrit (aki telefonszámot cserélt Kornival ezer éve), hogy beteg. Andri nem is értette, azt se tudta, ki az, azt hitte, az egri gyerekorvos, de nem értettük, ő miért szól. Aztán a telefonszámból rájöttünk, ki hívta. Örültünk volna, ha tavaszig nem kell menni, hiszen jól van Korni, de 27-re behívta.
Vettünk egy páraelszívót. Iszonyú párás a ház, szinte minden helység penészedik. Ráadásul elkezdtem benn teregetni. Igaz, előtte megszárítom a ruhát, de nem mindet és nem szekrényszárazra, csak vállfaszárazra. Első nap rengeteg vizet gyűjtött össze, többször is kellett üríteni, pedig 3 liter a kapacitása. De másnap reggel érezhetően más, tisztább volt a levegő.
Irodalom-babadumák: „Petőfi elesett..., de lehet, hogy utána felkelt és továbbment.”.; Paralízis Kölcsey Károlyhoz.; Paranézés Kölcsey Kálmánra - na jó, ezt én mondtam.
Anthony Kiedis - Larry Sloman: Csili a sebre (Scar Tissue): Nem rég jelent meg az RHCP basszusgitárosának, Flea-nek a „bájos” LSD gyerekeknek című könyve; erről és a Csili a sebre-ről beszélt Linszyy és a férje az egyik videójában. Ekkor kaptam kedvet erre az évek óta itt dekkoló és olvasási tervbe vett könyvre, valamint, bevallom, bár annyira nem tetszett, de a Ministry-könyv is hozzájárult, hogy végre elővegyem, mert valahogy tetszett ez a világ.
Nagyjából az a véleményem erről a könyvről is, mint arról; mintha ugyanazt olvastam volna. Mindkét író tanult írni, ezért klassz, olvasható a stílus; de míg Jourgensen inkább csak magának sztorizgatott, ez inkább regényszerűbb, párbeszédekkel, leírásokkal. Jourgensen történetei sokkal durvábbak, agyvesztettebbek, Anthony Kiedis inkább csendes öngyilkos volt. Jourgensennek is hatalmas arca volt, de szerintem neki akkor is ekkora volt, mikor még senki se ismerte, Kiedisből a sztárság hozta ki –, és ez szerintem sokkal rosszabb. Számomra gusztustalan volt olvasni, hogy luxus helyekre ment, meg milliós házai voltak és teljesen magától értetődőnek vette a luxust, kicsit sem tűnt hálásnak vagy legalább elégedettnek. Ez a tipikus arcoskodás…, ezt éreztem.
Tulajdonképpen mindkét könyv unalmas volt; ebben pl. folyton arról írt, mikor milyen luxuskéglibe költözött az előzőből, meg hogy drogozott, csajozott és néha zenéltek, bár mivel ő énekes, így arról nem is nagyon tudott semmit írni. A drogos hullámvölgyeiben számomra semmi katartikus nem volt, egyszerűen csak szánalmasnak találtam, de legalább nem undorítónak, mint Jourgensen-t. Számomra érthetetlen módon minden csajt megkapott, akire csak ránézett –, amit elég furcsának találtam, szerintem ritka ronda feje van, úgy néz ki, mint egy majom. ((Ha valakire rá kellett volna másznom a zenekarból, inkább a gitárosokat környékeztem volna, nem őt.)) De ez szubjektív, kinek mi tetszik. Ami engem idegesített, az a „Nem szeretnék a szexuális életemről áradozni,” - írta minden áradozása előtt és, hogy minden csaj, amelyikkel kamatyolt, számára valami földöntúli, spirituális, nagy szerelem volt, akkor is, ha 1 óra múlva már a nevére se emlékezett, vagy mást se csináltak a kapcsolatuk alatt, mint kufrincáltak meg drogoztak. Valahogy nekem ez is kicsit dicsekvés volt, mint a luxusházak; míg Jourgensen röhögött az egészen és egy percig se vette komolyan, Kiedisnél ez is a „nekem ez jár”-kategória volt. Egyébként mindkét hozzáállás undorító…
És hát a zene… Hallgattam az életművet a könyv olvasása közben; konkrétan az első lemez számomra hallgathatatlanra sikerült, még a Mothers Milk se annyira tetszett. A BSSM-et már ismertem korábban, de nem volt a legnagyobb kedvencem, kb. a Navarro-s és az azt követő lemezt szerettem és már az utána valókat sem. De ez is szubjektív és nem sok köze van a könyvhöz. A gitárosváltások, szegény John Frusciante ki-be pakolása…, érdekes, hogy a könyv végén lévő nagy összeborulás után ismét kirúgták szegényt, hogy aztán újra visszavegyék… De teljesen lényegtelen, mert –, ahogy tapasztaltam –, senkit se érdekelt sose, kik az RHCP-zenészek. Volt Anthony Kiedis meg Flea a kopasz fejével rohangálva a színpadon meg a klippekben és kb. ennyi.
Hatalmas Kiedis-rajongók szerintem szeretnék ezt a könyvet, hatalmas RHCP-rajongók kicsit kevésnek gondolnák, de aki se a RHCP-ért, se Kiedisért nincs odáig, annak egy gyenge közepes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése