Holnap megyünk esküvőre, így ma beszereztük a legutolsó dolgokat, amik ruházatilag még kellettek. Délután bementem Kornival Egerbe, én kiszálltam a Tesconál, ő meg felment Andráshoz. Ők cipőt vettek, valami 7e Ft-os vackot, amit én fogok viselni, mivel Korni kisírta az én cipőmet. A lábméretünk – legalábbis alkalmi cipőben – egyforma. Először a H&M-be mentem, valami jó minőségű, melegebb pólót kerestem, akár a vékony ing alá, de amúgy is. Többfélét is találtam, egyik sem volt olcsó és egyik sem illett a blúzhoz. Azért egyet vettem. Ezután bevásároltam gyorsan, mire Andrásék odaértek, már csak be kellett pakolni a kocsiba. Közben kutyakaján gondolkodtam: az állatboltban (nekem) nagyon drága a jó minőségű: 1700-2e Ft kilója. Azért vettem egyet, VIP márka, ez az olcsóbbik fajta, 11e egy nagy zsáknyi (1 kilónyit vettem, 700Ft). Igazából nem válogatós és szerintem nem is igényli a márkás kaját, hiszen szegénykém legaktívabb tevékenysége a lyukásás, de azért a legócskább szemetet se akarom neki adni. Sajnos, viszont az „arany középút”, ami megfizethető és nem teljesen szemét, az is inkább a szemét felé tendál, nem a jó minőség felé (állítólag ilyen a Pedigree, Darling meg ezek a reklámozott vackok, amiket senki sem vesz, de valószínűleg én fogok).
Ha már a kutyáról van szó: 26-án lesz négy hónapos, már kezd loboncosodni a farkincája és eltűnni a pandaszeme. A leghatékonyabb körteszedő a családban, szinte mindig rágcsál egyet…, állítólag egészséges, eheti, csak minden sarokban van egy félig megrágott körte.
Attól függetlenül, hogy a szájkendőt leszámítva szinte minden ugyanolyan, mint március előtt volt –, a gyerekek iskolába járnak, a boltok rendesen nyitva vannak, senki nem vásárolja húszasával a vécépapírt és az élesztőt – számomra és szerintem nagyon sok mindenki számára rosszabb a helyzet, mint március után volt. Először is: félünk. Két csoportra szakadt az emberiség (mily meglepő): aki tagadja és/vagy a szájkendőt is baromságnak tartja és aki biztos benne, hogy nem éli túl, ha elkapja, mégis próbál normálisan élni, természetesen folyamatosan rettegve. Ez vagyok én. És ez vagyok én Kornival kapcsolatban is. Bár már olyan, mintha meg sem történt volna 2016-17, de míg én itthon vagyok és max. a Tescoban meg a plázában találkozom messziről emberekkel, ő éli rendesen az életét. Hallottam róla, hogy a betegeket kategorizálják, hogy ki milyen kockázatban van, felhívtam Enikőt, a gyerekorvost, hogy Korni milyen. A beosztás szerint Korni alacsony kockázatú, járhat suliba, de dönthetünk úgy is, hogy nem jár. Nos, nem döntünk úgy, menjen suliba és hátha nem lesz gond… De azért nyugodt nem vagyok.
Tavaly decemberben jött ki Stu az utolsó zenéjével, most pedig összerakott egy háromszámos kislemezt Kifordítva címmel, valamint részt vett egy Szikra Projekt-es koncerten.
A kislemez nekem most olyan, mintha az Amnestia csinálta volna, először ez tűnt fel. Összeállt híres emberekkel, akik leginkább dalszövegeket írtak neki: a Junkies énekese, Tanka Balázs és James Payne (ő még nem annyira híres).
A koncertfilmből is 3 dal jött ki, az Emlékszilánk, ami nem rossz, bár szerintem ez sokkal lassabb, csendesebb dal (amúgy ez a Time…, évente kétszer így rádöbbenek...) A Till the end viszont szuper, kár, hogy ez szokott a koncertjei utolsó dala lenni, ahol énekelteti a közönséget és pont ez a legjobb benne, de közönség nélkül elég csupasz… A 3. dal a kislemezről a Destined, csak a cselló brummog meg a szólógitár csilingel az ének meg némi háttérpengetés mögött, elég hangulatos lett!
Összeszedte a régi bandát: Bajnok Jonatán, Géczi Teodóra…, nagyon ügyesek még mindig.
- - - de valahogy nekem ez kevés. Egyik sem Turn up, ami még 7 év után is libabőr a basszussal az elején, nem Time (még az Emlékszilánk se, ami igen), aminek meg a vége libabőr és nem Sinner, aminek a közepe és nem Átlátszó, ami meg az egész és nem különleges, mint a Who can vagy a Valaki más. Nem tudom, miért... Tetszik, mert nem rossz, de voltak ennél jobbak is már.
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm (Nápolyi regények 1.):
Nehezen kezdtem neki ennek a könyvnek; nem csak hogy előtte egy masszív olvasási válság kapott el, de valahogy fenntartásaim vannak a túlhájpolt könyvekkel. De aztán nagy nehezen nekikezdtem és szép lassan magába szippantott a regény.
Elképesztően jó stílusa van az írónak, nagyon szépen ír, könnyen olvasható, feszültségkeltő, de nem idegesítő; féltem, hogy megvisel majd benne az előrevetített erőszak, de annyira szenvtelenül ábrázolta, hogy éreztem a súlyát, de nem viselt meg. Ez nagyban köszönhető a narrációnak: ez a regény legfőbb erénye, szerintem: ez egy visszaemlékezés –, nem elmesélés, hanem emlékezés - - - van különbség. Az utóbbin van egyfajta nosztalgikus, újraértelmezős réteg, nem tudom megmagyarázni. Különös, ahogy felépíti kettőjük személyiségét: először ő maga szinte csak Lila reflexiójaként létezik, és szép lassan válik le róla a saját énje, felfedezi a képességeit, önmaga értékeit. Persze mindez logikus: a legjobb barátnőnk a legszebb, a legokosabb, már maga a létezése is egy csoda…, gondoljunk csak bele. Igaz barátságban szerintem ez így van (és így helyes). Kíváncsi vagyok, vajon Lila is ezt érezte-e…, valószínűleg (szerintem) igen. Lásd, a cím...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése