Elég durva vihar volt éjszaka, sorolom a károkat: a műanyag előtetőt természetesen tönkre tette, bár nem sikerült teljesen letörnie. A cserepes virágokat felborítgatta, remélhetőleg túlélte a fügefa, ami kihajtott már, a másik amúgy se. Az összes mozdítható tárgyat felborította és / vagy kihordta a kiskert végébe: a locsolót, a macska vizesüvegét, műanyag-virágcserepeket, -alátéteket, a hordót. A kutyaház tetejét is lemozdította, remélem, nem esett rá a kutyára!
Reggel már dolgozóba ment a banda, igaz, ma kocsival mind. Így is csomó mindent itthon hagytak.
Délelőtt nem volt víz, ez nagyjából bármilyen tevékenységemben megakasztott, kivéve a gép előtt rohadásban, így sikerült megint felhúznom magam azon, hogy más örülni mer annak, hogy felvették a Dobóba a gyerekét. Bár amikor délután elkezdtünk tanulni – ismételni – Kornival és arra kérdésre, hogy „irodalmi mű, egy madár és egy fiú név” bevágta, hogy Galamb János…
A mai ebéd egy olyan kaja volt, amit ezer éve tervezek megcsinálni: spagetti húsgombóccal, ahogy az amerikaiak eszik. Elég tömény kaja, de finom!
Sütöttem croissant is, de valamiért nem olyan lett, mint vártam. Akármilyen receptet néztem, mindenhol nagy, dagi, vastagtésztájú sütik voltak, nekem összeesett az egész, vékony, girhes lett, így ki is száradt egy kicsit. Valószínűleg az lehet a baj, hogy annyi adag tésztából, amennyiből én 10-12 darabot sütök, ők 6-8-at. Ízre egyébként nem lett rossz, megettem.
Hartay Csaba: Holtág: 2016 októberében egy egészen szürreális ottlétünk volt Miskolcon: akkor épp MTX-kúrán voltunk – 2 hét otthon, 1 hét benn –, egy olyan szobában, ahol szinte soha, Alcsiékkal, úgy, hogy közben ők hazamentek, én meg átcuccoltam az ő helyükre, mert ott jobb volt az ágy és aztán egy olyan gyerek feküdt be mellénk, aki kvázi egy szót se szólt, ennek tetejében a végére elkezdtem Cow Evolution-özni, ami meg bezombította az agyam. Az elején meg kiolvastam ezt a könyvet. Most pedig újraolvastam.
Ez is kicsit szürreális. És talán ez lehet az oka, hogy nekem ez maradt meg leginkább belőle: az álomszerűsége. Mintha az egész történet – még a valóság is – valamiféle álom lett volna.
A papa bekerül a kórházba –, egy fejezet kivételével –, egy egyszerű, megfogható történetet olvasunk. De az az egy fejezet, látszólag csak úgy, bedobva a történet közepébe, úgy terpeszkedik ott a 22. oldaltól a 40-ig, hogy az egész regény kifordul tőle önmagából.
A főszereplők: Olivér, egy tizenegy éves kisgyerek és a nagypapája éldegélnek (szerintem) a 80-as években, a gyerek pecázik, leveleket olvas a padláson, olyan, mint egy gyerek az én gyerekkoromból (ezért gondolom, hogy kb. ez a kor). A nagypapa egy ambivalens figura: látszólag nem törődik se magával, se senkivel, közben meg retteg az elmúlástól és a hiábavaló élettől: miről mesél…? A pecázásról meg egy borzalmas gyerekkori emlékről, amit az utolsó pillanatig nem tudott feldolgozni. Bár ebben nem is sokan segítettek neki...
A mellékszereplők: Odorics doki, Teil Andris és az öreg csősz, akik nem csak egymás szerepét váltogatják, de másét is, inkább szimbólumok: a nagy cserben hagyók, akik bántanak és akik velünk szenvednek. Akik átvisznek a túloldalra és akik ott maradnak a parton. Az élet nagy pofonjai, az élet nagy kapaszkodói, sokszor már nem is tudjuk eldönteni, igazából melyik is; egy életen át őrzött titkok, félelmek.
Aztán ott vannak a „mellék mellékszereplők”, a család: Nagymama és a lányuk, meg az apa, aki öngyilkos lett vagy nem…? Aki novellákat írt, festő volt a felesége és aztán felakasztotta magát –, ráadásul írt egy fejezetet a Rajongók voltunkba is… … … …
Mind végigcsúsznak-másznak az életen, tartják egymást, egymásnak dőlve, mint egy farakás. Ha valaki kiesik, a farakás összébbesik, de még mindig tartják egymást, nem gurulnak szanaszét.
Már amikor először olvastam, felötlött bennem egy gondolat: ez nem regény. Hanem egy kétszáz oldalas vers. Számomra Hartay Csaba legjobb verse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése