Délelőtt átmentünk Egerbe a plázában kajálni. Andri közben megcsillantotta (nem) tudását: - Nem tudok elektromos (digitális) órát olvasni…, és ez még halad is (siet). - még másik beszólása is volt a napokban: Andrással elmentek az OBI-ba, vettek neki virágot –, ha már ő nem kapott kutyát, Korni meg de… (mivan?!). Egy virágos krizantémot választott, lehet majd ezt is kinyírnom gondoznom nekem. Mindenesetre a virág használati utasításában benne van, hogy a földjének „nyirkosnak” kell lennie. Andri megkérdezte, mi az a „nyirk”. Erre András: menj oda egy eladóhoz és mondjad neki, hogy szeretnél nyirkot vásárolni. Persze az arcán látszott, hogy csak szívatja, így nem ment oda.
Kaja után bementünk a Jyskbe a rendelt cuccokért: vettünk tévésszekrényt (amire kellene majd egy tévé is, mert a mostani nem fér rá), cipősszekrényt, karnist és szuperszép függönyöket, bár az egyik a 4-ből valamiért rövidebb, mint a többi. Vettünk sötétítőt is, egész délután besüt a nap, ráadásul, mivel épp naplemente van, pont a szemünkbe. András fel is szerelte, nagyon klassz!
Kora délután 40 fok volt, a kutyának melege volt, befetrengett az ajtón belülre a hideg kőre. Egyébként valóban jóval hűvösebb van a házban, mint a teraszon. Persze legalább ilyen, vagy még hűvösebb van az alagsorban, de azt még nem fedezte fel és ott nincs a közelünkben. ...de mindig, amikor befeküdt szegény, András kizavarta. Nekünk is melegünk volt, András kitakarította a medencét, Korni átöltözött fürdőruciba. Mire ezzel megvoltak, olyan vihar jött, esővel, széllel, hogy minden szétázott. Természetesen így fürdés nem volt és végül Sunnyt is beengedtük a folyosóra, ne ázzon. Ennyi erővel be lehetne engedni 40 fokban is…, bár abban meg igaza van, hogy ha beszokik, az életben nem rakjuk ki, mint a macskát se. Az pedig neki se jó, mert télen a dagonyás 50 kilós kutyát hót ziher, hogy nem fogom beengedni a házba (főleg, hogy akkor már kennelje is lesz).
...de annyira ellenállhatatlan ez a kis dög…! Elképesztő, hogy egyre jobban szeretem és féltem. Már utálok lefeküdni, mert olyankor be kell csukni a bejárati ajtót és egyedül marad…, őt amúgy nem zavarja annyira, mint engem.
Lassan fél éve nem voltam a Gokiban, és bár valóban nem érzek drasztikus változást, rosszabbul létet –, mint például, mikor az Adcirca előtt már a kádból sem tudtam kiszállni és András is azt mondta, hogy rosszabbul nézek ki –, mégis vannak apróságok, amit jó volna megmutatni egy orvosnak. Például napok óta úgy kelek fel, hogy nem tudok a bal bokámra ráállni, kell neki pár perc, hogy beedződjön. Ezt nem tudom, hogy szívbaj-e, vagy inkább ortopédiai. Aztán egyre gyakrabban csak úgy megszédülök, ezt viszont a 40 fokos hőségre fogom, mert normális időben nem szokott jelentkezni. És a szívem is néha a torkomban dobog vízszintes helyzetben, ezt meg a kávéra fogom. Szóval ezek vannak, amikről jó lenne megkérdezni egy hozzáértőt. Viszont: Egerben elbóklászok szájkendőt le-fölveszegetve, de Pesten nem szívesen. Különösen nem vágyom egy légtérbe bezárva lenni 2 és fél órát 60 emberrel, és még kevésbé kétmetrónyi emberrel. Gondolkodtam rajta, hogy lehetne vonattal menni, de a metrót akkor sem tudom elkerülni.
Egyik kedvenc mesém, a Balto, amióta láttam, érdekel minden az Iditarodról. Aztán 2016-ban Korni beteg lett és egy hölgy Balogh Ottón keresztül támogatta a Csodalámpa-ajándékát. - - - Ezt most raktam össze, akkor nem igazán értettem, mi köze hozzá. Szóval eleve duplán pozitív előítélettel kezdtem neki a könyvnek.
Ettől függetlenül találtam benne hibát. Elsősorban azt, hogy – ahogy nekem tűnt és a jegyzetekben sem láttam –, nem volt korrektora. Egy korrektor odafigyelt volna a vesszőhibákra, amik amúgy nem zavartak, néhány stilisztikai dologra, amik kicsit zavartak, és néhány dologra, amiket kihúzattatott volna vagy másképp íratott volna, ami eléggé zavart: a levél kétszer – értem a létjogosultságát, de szerintem egyszer elég lett volna; a kutya-narráció: nem hiszem el, hogy Ottó szerint is idiótának hisznek minket a kutyák…; a blog-jelleg, a smiley-k, a „Jó barátok”-részt cakonpakk (tudjuk…, de ez egy vidám könyv rólad, nem kell). De összességében szerettem a könyvet, nagyon klassz volt olvasni, még úgy is, hogy nagyon nehéz volt olvasni: sok idegen szó vagy szakkifejezés miatt ide-odalapozgattam, inkább blog volt, mint könyv, inkább élménybeszámoló, mint történet. Engem kicsit a Túléltem az Everestet című könyvre emlékeztetett, ott viszont a könyv összes része, ami nem a mászásról szól, kuka, itt nagyjából egységes volt az izgifaktor.
Tetszett, hogy gyerekkori emlékekkel kezdett –, és tetszett, hogy ennél többet nem rizsált az életéről, hanem egyből belecsapott a lecsóba. Tetszett maga a sztori, ahogy a „nagyarcú gazdagfiúból” megfontolt, komoly hajtót hajtogat a verseny. Hiteles volt a „spirituális maszlag” is – tényleg!
A sad-endet már az elején sejtettem, aztán közben láttam egy videót, hogy tényleg…, de egyrészt valóban: az út volt a lényeg, másrészt példaértékű volt, ahogy felfogta: nem rinyált, de nem is játszotta meg, hogy nem esett neki rosszul.
És hát van egy huskynk…, szóval ennek fényében komolyan azt kellene mondanom, hogy középszerű a könyv?! Hát, kicsit sem. (ui: szerinte a husky olyan az igazi szánhúzó kutyához képest, mint ha edzőteremben edzett divatmajom lenne...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése