Főzőcskézős napom volt. Csináltam borsólevest spagettivel és megsütöttem az ezer éve tervezett habos túrós sütit. Bár nagyon egyszerű, mégsem volt problémamentes, a legnehezebb résznél belebuktam: a habot a tetejére ugyanis forró víz fölött kell felverni, és úgy sikerült beállítani a habverőt, hogy a láng melege elolvasztotta a zsinórt. Még jó, hogy észrevettem, mielőtt agyoncsapott volna az áram! Mellesleg a karomat is megégettem, de ez már nem fura… Eszti szerint kapkodok, azért égetem meg magam mindig. Amúgy a süti nagyon édes lett, pedig saját, kipróbált recepttel csináltam, de ahogy összeadogattam, összesen 65 dkg cukor van benne! Az rengeteg! Szerintem a túróba elég 10, a habba meg 15, az csak 10 dkg mínusz, de kevesebbel már lehet, semmi íze nem lenne…
A kölykök persze nem ettek belőle, ránéztek és meg se kóstolták. Inkább kétpofára tömik a csipszet gumicukrot meg a műzlit.
Kipróbáltuk a zselépárnát, amit 1400 Ft-ért vettem a gyógyszertárban. Nagyon klassz, csak kezd eldeformálódni, mintha kifolyt vagy összement volna benne a zselé.
Tegnapi Andri-duma: „Ennek a vízelhordónak milyen fokozatai vannak?” - a műszaki zsenipalánta ezt az ablaktörlőre kérdezte amúgy...
Philiph K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? Linszyy Agave kiadós kihívására olvastam ezt a regényt a közös Éhezők viadala-előzménykönyv helyett, mert ahhoz nem volt kedvem, főleg, mert nem ismerem az utózmányt se. Ezt a könyvet viszont egy ideje terveztem elővenni.
Nem volt könnyű olvasni ezt a regényt és különösen nehéz volt úgy olvasni, mint egy filozófiai „értekezést” - pedig igazából ez volt a lényege. Nekem nem is jött le, bár bevallom, nem is nagyon gondolkodtam ezen közben. A regény után következő 3 értekezés kicsit segített a megértésben, bár őszintén szólva szerintem az egész filozófiai létfelfogás hülyeség, egyszerűen nincs szükség rá.
Ez a ´70-es - ´80-as évekbeli jövőkép elég gagyi, így 2020-ban, persze nyilván nem tudhatták, hogy a nagy képernyős tévéket felváltják majd a maroktelefonok, viszont a gépállatok rettentően jó öltet, számomra ez volt a legjobb a regényben! Kicsit olyan „felemás” érzésem volt velük kapcsolatban, mint az A.I – Mesterséges értelem című filmben Daviddel, a szerető robottal kapcsolatban: az agyam egyik részének borzasztóan fájt, ami történt vele, a másik pedig folyamatosan lapátolta rá, hogy „de valójában nem érez, hiszen csak egy robot”.
A regény többi része nem hatott meg, se a robotokat, se az embereket nem tudtam sajnálni; talán Decard-t egy picit, mert ő azt hitte, fut valahová, közben meg a nagy semmiben sehová. A végén, amikor lefeküdt aludni, nekem ez jutott eszembe, hogy ő rájött, hogy ennek így nincs értelme és fel is adta.
Más nem nagyon jött át a regényből, szerintem nekem ez túl régi-sci-fi volt. Igazából a filmhez sem kaptam kedvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése