Ha normális életünk lenne, ma lenne az évzáró a kerecsendi kalandparkban és fogalmam sincs, hogy mennénk-e, mert szerintem az kicsi lett volna egy Lenkeynyi gyerekhez. Szilvivel fogadkoztunk egymásnak szülőin, hogy nem megyünk, de lehet, a kölykök azért kisírták volna…
Mindenesetre nem élünk normálisan, szóval ehelyett ma volt Andri „kicsinyített” ballagása, ami azt takarta, hogy az a és a b osztály külön ballagott és mindenki max. 2 vendéget hívhatott. Így esett, hogy nem csak Andri nagymamája, keresztapja és további pereputtya, de még a húga se volt ott a ballagásán, ami egyébként túlélhető hiány egy életút folyamán, de na…, mégis csak úgy az igazi, ha tömegnyomorban izzadunk és a gyerek összeszakad a sok virág alatt. Egy ballagás legyen kényelmetlen!
Reggel időben keltem, ittam egy kávét, addig meg is érkeztek. Kornit lepakolták Boginál, a ruhákat már korábban elvittük. Esett, de nagyon. Senki nem tudott semmit, a fészbuk néma volt. Csorogtak hírek a Messengeren, hogy az a-sok rendesen megtartották a ballagást, csak nem az udvaron, hanem a tornateremben. A b-sekről semmi, de Szilvi azt mondta, ő csinálja, amit kell, így mi is felöltöztettük Andrit és András levitte. Persze később kiderült, senkiben fel sem merült a gondolat, hogy esetleg elmarad a ballagás… Gondolom, ennyi szenvedés után már akkor is megtartották volna, ha ufok támadtak volna a Földre. Beugrottak a virágért is, amit pár napja rendeltem; kértem, hogy a legegyszerűbb, legolcsóbb fiús ballagási csokor legyen; hát az lett és a legátlagosabb is: kálavalami zöld tepsilevéllel, ronda, szerintem.
Mi is öltöztünk, addigra már nem is esett annyira. Lementünk kocsival, engem kitett a hátsó kanyarban, ő meg leparkolt a világvégén és besétált. Addig én az ajtóban vártam, a többiek meg, akik utánam érkeztek, körém álltak, mintha én tudnám, mit kell csinálni. Míg a tanárbúcsúztató ment, mi ott ácsorogunk, utána felmentünk a tornaterem elé, hogy az az ember, aki beállt az ajtóba, lásson valamit, a többi meg nem, utána felmentünk a földszinti folyosóra. Itt sétáltak végig csak, az üres termekbe nyilván nem mentek be, Szilvi kislánya, Anna csilingelt a tanár mellett az első sorban. Aztán levonultunk a tornaterembe; nekik volt székük, nekünk ki volt téve pár, meg lehetett a padokon nyomorogni kiskosztümben. Nekem pont jutott szék, elég hosszú és uncsi volt a program, hogy kelljen. Az igazgató például folyton hangoztatja, hogy szakít a hagyománnyal és nem darál le unalmas szövegeket, de néha már túlzásba viszi, ez most például tiszta katyvasz volt. A gyerekek verse, énekkarja klassz volt, szerencsére senki sem állt ki húsztételes komolyzenét hegedülni…, viszont a 8-osok énekeltek egy klassz dalt az énekkarral (illetve ők voltak az énekkar). A végén kiosztották a díjakat, Andri nyilván nem kapott semmit, viszont ketten is kaptak arra, hogy 8 éven át kitűnők voltak: Dóri, természetesen és Zsombi is. Egy váza volt a díj, szegények alig tudták hová tenni…
Amikor vége lett, odajöttek páran üdvözölni, az alsós tanár nénik, a matektanár, aki korábban András munkatársa volt. Aztán csináltunk pár vacak képet a tabló előtt, majd kinn az udvaron Szilvi csinált rólunk fél-családosat is.
Náluk buli is volt ballagás után, egy másik rokongyerek is ballagott, ők együtt ünnepeltek. Nálunk 4 gyerek ballagott idén, az ország 3 sarkában…
Ballagás után hazamentünk átöltözni, aztán legurultunk a plázába. Andri kitalálta, hogy Wok n go-zni akar és hiába mondtam neki, hogy ez az a kínai, amit utálni szokott, amikor én eszem, kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki az kell. Persze nem ízlett neki, egyet beleharapott és közölte, hogy ő nem erre gondolt. Hát, akkor mire…?!
Kaja után felszedtük Kornit, aki lecserélte a ruhatárát Bogiéra, ugyanis „nem esett nagyon”, ezért elgyalogoltak a plázába és megáztak. Vett műanyag jégkockát a Pepcoban. Jó cucc, de nem tudom, meddig bírja majd.
Nem meglepő, de szerintem nagyon inspiráló, hogy Andri a felsős évek legjobb bizonyítványát abszolválta idén. Angol, fizika, kémia, földrajz, rajz négyes, a többi ötös (a matek és a magyar többek között); eddig minden évben volt hármasa, csak idén nem. Persze sokat segített az online oktatás (olyan dolgokat is megértett, amiket a suliban nem, olyan dolgokat is megcsinált az én ellenőrzésem alatt, amit egyébként nem) és az is, hogy ez már nem kell sehová. De a lelkének meg nagyon!
Itthon filmet néztünk, huszonötezredjére a Coco-t. Milliószor láttam már „darabokban”, most végre egészben is. Csodálatos film arról, hogy a már meghalt családtagok is fontosak... - és nyilván azt gondoljuk, hogy persze, azok, de néha rádöbbenek, hogy 11 éve ment el anyu, 13 éve apu és mennyire borzasztórégen volt már az és mennyi mindenből kimaradtak. Számomra is... Ma ballagott el Andri, és - karantén ide vagy oda - sajnálom, hogy nem szenvedték végig teljes büszkeségükben az unokájuk ballagási ünnepségét... De ez a film ráébresztett, hogy mégis „együtt” éltük át ezeket. Valahol ők büszkék rá, büszkék rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése