2019. december 31.

Andri délben elment élete első szilveszteri bulijába. Illetve előtte Johannához ment, onnan hazajöttek együtt és este átment Attilához. Nyilvánvalóan nem volt ereszd el a hajam party, egész este játszottak és állítólag ivott egy korty vodkanarancsot, de nem ízlett neki. 

Délelőtt András elkutyagolt Kornival a plázába, vettek nekem vízforralót, ugyanis a jelenlegi egy pukkanással és villanással kinyírta magát. Nagy dög, 2,5 literes, de olyan idétlen teteje van, hogy nem tudom kiszedni belőle a szűrőt. Amúgy jól néz ki, csinos Sencor. 

Én egész délután nehéz sütivel kínlódtam, 

közben Bud Spencer-filmeket néztem. Alig hittem el, hogy az RTL Club szilveszterkor BS-filmeket játszik, nem valami ötvenszer lejátszott dögunalmat (ez is ötvenszer lejátszott, de nem dögunalmas). Mondjuk, pont lemaradtam a legkedvencebbről, a filmtörténet legviccesebb kóruspróbájáról.

Épp elkezdődött a Különben dühbe jövünk, mikor átmentünk Kornival Eszterhez, ott meg nem ezt néztük, hanem először az X-faktoros idétlenkedést, utána meg valami dáridós zene ment a háttérben. 

Közben tömtük a nehéz sütit meg próbáltunk inni is, ha már szilveszter van, de az Egri Bikavér még kólával is undorító. Éjfélkor bontottunk pezsgőt, a gyerekeknek babapezsgőt, ők két korttyal benyelték az üveggel, mi nehezen gyűrtük le a bor után. Akkor már annyira fáradtak voltunk, hogy gyufaszálat kellett a szemhéjunk alá biggyeszteni. De jó volt együtt, jobb volt, mint otthon bambulni a tévét. 

Csináltunk pár száz közös fényképet, de egyik se az igazi. 

Évzárás: 

Korni tavaly meggyógyult, és bár azért néha csendben még összeszorul a gyomrunk, ha valami nem várt történik, de alapvetően elfelejtettük a leukémiát egyszer s mindenkorra. Annyiból „van jelen” az életünkben, hogy Korni próbálja bepótolni a kihagyott 2-3 évet és kb. mindent szeretne csinálni egyszerre. Szinte az összes szakköre bejelentkezett a suliban, volt újságíró, színjátszó szakkörös, énekkaros. Az akármilyen sportot nem engedtem és már nem is nagyon fért sehová. A legtöbb persze nem tetszett neki, így néhány hét után ott hagyta. Sajnos, úszni nem sikerült idén, hiába terveztem, de szeptemberben elkezdett szakkörszinten, heti kétszer tornázni. Szerintem megtaláltam Eger legfantasztikusabb tornacsoportját: nincs erőszakos követelmény, a tanárok szuperek és Korni imádja. Egyébként egyre inkább azt látom, hogy ez a fizikai munka, a sport, a lótás-futás megy neki; ilyesminek képzelem a jövőjét. Egy félévnyi nyűglődős hegedűoktatás után (még 1-est is kapott) Andrihoz hasonlóan megutálta a hegedülést és ott hagyta a zeneiskolát. Kisebb problémák voltak vele, lúdtalp, orrvérzés meg nyáron az a pisilés-mánia, ami ahogy jött, úgy ment.

Sajnos agyilag nem nagyon sikerült bepótolnia a kihagyott éveket; sok hiányossága van: nem tud szépen írni és nehezen tanul, de annyira nem is érdekli. Próbál bejutni hatosztályos gimnáziumba, de én nem sok esélyt látok rá.

Andri pillanatok alatt 14 éves lett, 8. osztályos, ballag… Kicsit szomorú vagyok, hogy ennyire szalad az idő, de örülök, hogy láthattam felnőni. Teljesen átlagos kamasz: azt gondolja magáról, hogy nagyon menő, telefirkálja a kezét, mint a kedvenc énekesének van, meg olyan hajat vágat, de közben egy félénk cuki kiskutya. Szeretem, amikor nagynehezen sikerül leásni a szíve csücskébe és kiderül, hogy mennyire aranyos, milyen kis cuki, milyen kreatív és mennyire okos. Sajnos a kamaszréteg rendesen rárakódott a kortársak elvárásai miatt – aminek pont azért akar megfelelni, mert egy szeretetre vágyó kismackó –, de tényleg egy jófej, édes kis kölyök lett belőle.

Mivel csak azt tanulja, amit szeret és annak, akit szeret, ezért sokat rontott év végére. Szeretne bejutni a Dobóba, de nem tudom, sikerül-e neki. És azt sem, hogy mi lesz, ha nem...

András idén is hatszázfelé szaladt; szerintem jelenleg az egyik legképzettebb robotikus a faluban, bár érdemleges kapcsolatai még mindig nincsenek, úgyhogy ez nem sokat ér. Próbál konvergálni az egyetem felé. Országos Méh-Ész-verseny, robotok, banánmuzsika, szélerőmű, drón… - mindent saját maga szerzett be és bármivel tud bármi kreatívat. 

Velem szinte ugyanez az ábra: bele vagyok szorulva egy helyzetbe és nem tudok kitörni. Bár én nem is akarok; szó volt róla, hogy munkát keresek, de nem mertem elindulni, mert féltem, hogy tényleg kaphatok. Rettegek, hogy nem tudok alkalmazkodni, nem tudom megoldani a feladatom, bármi legyen is az, teljesen antiszociális lettem és nem tudom elképzelni magam semmilyen munkakörben. András eleinte biztatott, hogy azért próbáljam meg, ha nem tetszik, ott hagyom, nincs tétje, de amikor látta, hogy nem ér semmit, már nem zargatott. Ha mégis elindulnék, nyilván támogatna, de egyelőre nincs sok esély rá.

Az egészségem lassan, de biztosan romlik. Állítólag az Adcirca mellékhatásaként (szerintem) szívritmuszavarom van. A dokinak elég régen adtam (a semmiért) hálapénzt, hogy ne kezdjen ezzel semmit, úgyhogy nem is kezd vele semmit. Háromhavonta elvergődök Pestre, letudom a kötelező vizsgálatokat, ír gyógyszert és ennyi. 

És most jöjjenek a jó dolgok: 

12 évnyi házkeresés után végre találtunk egy nagyjából megfelelőt. Kb. 5 éve minden nyáron feladjuk, hogy találunk, így kicsit – de csak kicsit – ráböktünk egy olyanra, ami inkább tetszett, mint nem. Persze azóta – én legalábbis – megszerettem és teljesen el tudom ott képzelni magam. Reméljük, így is lesz!

14 évnyi vinnyogás után idén végre eljutottunk együtt a Balatonra, egy hetet töltöttünk Balatonfenyvesen. Ezen kívül elmentünk más helyekre, pl. Poroszlóra az Ökocenterbe, és, mivel András szinte az egész nyáron továbbképzésekkel járta az országot, két helyre is eljutottunk vele: egyszer Gödöllőre, egyszer meg a martfűi fürdőbe. És majdnem Mallorcara is…, komolyan terveztük, de végül elköltöttük a rávalót… (Oda nem továbbképzéssel...)

Kultúra tekintetében: az olvasásaimról nem rég írtam egy összefoglalót; az év legnagyobb durranása Bíró Szabolcs volt, nem csak a könyveivel, hanem önmagával is. Zeneileg: szuper új Tool-lemez, szuper új Turbo-lemez és Lil Peep… Jaj… 

Ebben az évben – a hírekkel ellentétben – az állam teljes mértékben elengedte az emberek kezét. Nem csak, hogy nem segített a meglévő problémákon, de generálta is őket. Ez eddig is így volt…, most viszont mintha a nullánál is nullább lett volna az a semmi, ugyanis az emberek rászoktak arra, hogy egymást támogatják és ehhez nem csak a fészbuk adta a felületet, de a tévé is tolta a pofánkba, hogy támogassuk a saját nulla fizetésünkkel gyerekek, anyukák többmilliós külföldi gyógykezelését. Engem ez borzasztóan felháborított… Az ember önként adakozik, amennyit és akinek akar –, ez rendben van. De hogy ez legyen az EGYETLEN mód, hogy a kisgyerek életben maradjon, hogy megkapjon valami gyógyszert, azon kívül, hogy Mariska néni a kisnyugdíjából küld 1e Ft-ot („bármennyit adsz, számít”) semmi nem történik, nem változik törvény (rokkantak helyzete, szaporítók kiszűrése), nem változik az egészségügy, a gyógyszertámogatás helyzete, a betegek állam általi támogatása…, meg úgy alapvetően semmi, az engem felháborít.

A környezet is durva dolgokat produkál: hónapok óta ég egy fél kontinens.

Nehéz pozitívnak és főként boldognak lenni így…