Korni osztálykirándulásra ment Dödöllére. A tanár állítólag kis csoportokat verbuvált direkt nem barátokból „csapatépítés” jelszó alatt és valami GPS-es telefonos játékszerűség (Urbango) alapján kellett kóvályogniuk a városban. Korni utálta...
A munkahelyen papírcsöveket tekergettünk, ebből készül a „szalmakosár”; ez egy ilyen kézműves micsoda, a mónosbéli nyugdíjaskörnek is volt ilyen szakköre, amire egyébként tök jó lenne járni, de valahogy erre se jutok el soha, ahogy az évi közös szemétszedésre se.
Itthon végre volt annyira jó idő, hogy ki tudtam ülni egy habos kávéval chillezni. Bár kicsit égett a nyakam, de élveztem.
Kibújt az idei első zöldhagyma is, zsíros kenyérrel (az nem terem, azt venni kell bótból)
És egy másik új találmány: Jóasszony-féle pirítósszendvics; teljesen más élmény pirítóssal enni a szendvicset, mint rendes kenyérrel vagy melegszendvicsként. (Jóasszony egyébként egy cuki munkatárs, aki ezt ette, csak bolond Hilda nem tudja megjegyezni a nevét...)
András pakolászni kezdett a lakásból, így szüksége van az egész garázsra, felállt az Opellel a kert végébe, a kerítéshez. Nem nagyon tudta senki mire vélni, a szomszéd még a rendőrt is megkérdezte, hogy vajon kié.
Rojik Tamás: Szárazság: Anyám borigass, de szörnyű volt ez!
Igazából már az első oldalakon elveszített a könyv ezzel a „magyar” stílussal. Nem tudom ezt elmagyarázni, de van egyfajta „magyar stílus”, ami nekem nagyon nem tetszik: gagyi, iskolásfogalmazás-szintű, unalmas, vérszegény.
Az eleje hosszú és uncsi világépítés – ez is jellemző a magyar disztopikus regényekre, a történés nélküli világépítés –, a két főszereplő túl fura volt. Dani autista-jellegűsége, egyszavas makogásai totál kikészítettek. Szegény kiscsaj próbált kommunikálni vele, nem nagyon tudom, miért, de teljesen élhetetlen volt a gyerek. A szerelmük indokolatlan és kidolgozatlan, igazából a barátságuk is. Szeretnek rajzolni – nagy kaland.
A történet valami roadmovie-szerűség lenne, de übergagyi, a végén a nagy leleplezést, hiába olvastam el többször is, nem értettem, de a legvégén nagyon szominak kellett volna lennem miatta… - - - már ha értettem volna belőle egy kukkot is.
A cli-fisége kimerült a klisés „kipusztultak az állatok, a gyárak szétszennyezték a levegőt, kiszáradt a Tiszaszipi”-kombóban, de csak megemlítették, nem láttuk, nem volt katartikus, igazából le se szartam. A klímakatasztrófától mindenki átkozottul szenvedett, kivéve azokat, akik épp szerepeltek a regényben, mert náluk véletlenül mindig volt egy demizson víz, vagy önjáró autó vagy egy tablet, hogy kommunikáljon a világ másik végével. Szóval igazából még aggódni se volt okom...
Ráadásul, mialatt olvastam, idekinn napok óta esett az eső és szárazságért és napsütésért imádkoztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése