Tegnap Korni haza kísérte Laurát, Andri meg ment szilveszteri afterpartyra, nyilván más bandával.
Ma kórházba mentem vérvételre és a tüdőnénihez, hogy mondjon valamit az MR-re, hogy ha nem vagyok rákos, akkor miért köhögök feszt. Szerencsére nem kellett egyedül végigszenvednem a várakozási időt, mert Szilvi épp ráért és eljött velem. Több, mint fél éve nem találkoztunk; most is eredetileg kávézni jöttünk össze, de előtte eljött velem a dokikhoz is, mert éppen ráért.
A vérvétel a szokásos GPT/GOT-szinten kívül a vas miatt is volt; így, hogy szedtem 1 hónapig a vasgyógyszert, lett-e valami eredménye, de végül nem nézte meg senki a leletet, legalábbis nem keresett később, hogy mi a helyzet azzal: rendben vagyok vagy szedjem tovább. Utána átültünk a tüdőgondozóhoz a „nem rák” CT-eredménnyel, a doki megnézte az eredményt, aztán ráírta a papírra, hogy nincs más teendő –, be se hívott.
A kórház után lesétáltunk a Lipótiba szuperkifli-vacakkávéra, meg kicsit még beszélgetni és ennyi volt. Szóval nagyjából a délelőttöt együtt töltöttük, kellemesen és hasznosan is.
A buszon hazafelé rám csörgött Korni, hogy késedelmi díjat kellett volna fizetnie a könyvtárban – persze nem volt nála pénz erre –, de aztán felhívtam a könyvtárat és kiderült, hogy elfelejtettem online hosszabbítani, a könyvtáros meg azt hitte, ez már a 2. hosszabbítás, amihez kellenek a könyvek is, de azok nem voltak ott. Végül beütötte a hosszabbítást fizetés és könyvek nélkül, mintha mi sem történt volna. Pedig kifizettem volna…
Itt aludt Bogi, megint hajat festettek Korninak:
Fekete István: Téli berek (hangoskönyv): Ó, hát ez borzalmas volt! Folytatódik a Tüskevár-féle koncepció: Fekete István ars poeticaja zéró történettel –, de nem sokkal több mondanivalója van, mint a Tüskevárban volt, így kvázi ismétlés az egész + 100 oldallal. Természetesen imádtam a természetleírásokat, különösen amikor az állatokról írt: annyira csodálatos, mint ha egy jobbféle természetfilm szövegét hallottam volna, és láttam közben a filmet, ebben igazán ő a zseni! De a többi… Már a Tüskevárban sem volt kedvencem a két gyerek, de itt ki nem állhattam őket. Tutajost minden ötödik oldalon felpofoztam volna. Gondolom, a „meggondolatlan ifjúságot” akarta vele szemléltetni, de a 12. esetnél már az agyam vakartam, hogy hagyd már abba!!! A gyerek mindenkibe belekötött, aztán a felnőttek (vagy Bütyök, mert általában neki is beugatott) leteremtette, utána még fél órát vergődött magában, hogy mekkora ökör volt, aztán bocsánatot kért - - - és ezt MINDEN 10. OLDALON, Tutajosnak kb. minden 2. mondata ez volt. Irtózatosan bosszantó volt!
Bütyök csendesen meghúzódott a háttérben és…, ah…, a másik sajtfejű…, folyamatosan a rohadt tehenekről beszélt. Kb. más témája nem is volt, csak a tejelő marha meg a szarvatlan szarvasbika. Minek ez a mezőgazdász tanóra ebbe a könyvbe?! Ki a fenét érdekli, még ha „viccesen” Bütyök mondja is az őt (szintén) rohadtul nem érdeklő Tutajosnak ezeket dolgokat?!
Aztán ott volt a vadászat. Oké, megpróbálom megérteni itt a XXI. században, ahol már kb. 1 db fa és 1 csepp élővíz sincs, mert az embernek mindenis kell, hogy valóban szükséges (volt/van – leszarom) kilőni pár egyedet az egyensúly végett –, de basszus, ezek mindenre lőttek, ami mozgott… Nyúl, vidra, róka, KÓBORKUTYA, még jó, hogy halat nem puskával fogsz! A jószívű macska-kesztyűről, ami „kölcsönadta” a bőrét nem beszélve. Nyilván értenem kellene ezt a kóborkutya-dolgot is, de jaj, nem értem és nem érdekel, hogy talán igaza van!
Másik kutyaügy: kezdem azt hinni, hogy Fekete István igazából nem szerette a kutyákat. Ebben két kiskutya is szerepel, de az a szerepük, hogy 1. láb alatt legyenek; 2. megfenyegesse őket valaki, hogy „belérúg”, ha nem megy arrébb.
Aztán volt még egy Trézsi néni-ügy, ami nagyon szánalmas volt; egyszer talán vicces, de másodszor már az én pofámról égett a bőr: ezt a szerencsétlen öregasszonyt mindenki temette volna már, mert gazdag volt, de mindenki nyalizott neki, hogy ráírasson valami vityillót.
Városi gyerek csuklóból síel meg korcsolyázik és kb. minden mozgó állatot eltalál elsőre OLYAT IS, amilyet Matula még nem is látott.
És persze az első nyálas romantikus szerelem…, miközben Bütyöknek szétrohad a szája, annyit nyalogatja izgatottságában.
Persze túlzás azt állítani, hogy nem mozgatott meg a könyv; az éjszakai lesnél kedvem lett volna kabátba bújni és járni egyet az éjszakai erdőben, irigyeltem Matulát a kis házért a semmi közepén és sajnáltam, hogy idén nem volt anyósomnál disznótorozás, mert a nyálam folyt, miközben ettek (minden második oldalon).
(Szerintem szerepelt a regényben Kele.)
A hangoskönyv egyébként szép volt, szerettem hallgatni (11 órás, közben pasziánszoztam).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése