2022. november 21.

Olyan fáradt vagyok, mintha 25 órát dolgoznék 2 éve minden nap, nem 4 órát semmiznék 1 hete.

Egyelőre tetszik a munka, tetszik a csapat. Nagyon laza az egész, személyre szabott: bármikor ki lehet menni mosdóba, inni, enni, kávézni, van valamennyi cigiszünet, ha kell, több is. Én, mondjuk csak a „törvényesen megengedett” 10 percre szoktam kimenni, meg óránként mosdóba, inkább a gerincem egyenesbehozásának érdekében. Egy forgószéken ülök az asztal végén, amit szeretek, én választottam direkt (kicsit kívülállónak érzem magam így és egyelőre jó ez így). Leginkább fura puha habszerű cuccokat hajtogatunk vagy kartonpapírt, de volt már cuki (német nyelvű) képeslap borítékolása is.

A bejárás, ahogy sejtettem is, kicsit macerás. Két busz van 10 óra körül, amelyik továbbmegy a vonathoz, az egyik 9:45-re ér be a vasútállomáshoz, de 15 perc alatt nem érek be a munkahelyre. A másik 1 órával korábban van a Deák úti megállónál (vagyis nem kanyarodik le az állomáshoz), ezzel 1 órát várnom kell, de kényelmesen ott vagyok időben. Talán beérnék a korábbival pöccre vagy 5-10 perccel később, de nem akarok sem rohanni, sem késni, ezért inkább várok a vasútállomás várójában és ilyenkor szoktam olvasni, amire egyébként sem időm, se kedvem itthon, de igényem meg van.

világjegy

Ma vettem félhavi buszbérletet. Mutattam a munkahely adószámát, hogy arra írják a számlát, de mondta a csaj, hogy nem kell, megvan. Legközelebb se kell, mondjam, hogy 1-es és tudni fogják. Nem én veszek először ennél a cégnél bérletet… A hazabuszozás is elég necces: fogalmam sincs, mikor kell jelezni, hogy ne kelljen fél órát állni a kanyargós úton, de le is tegyen a falu elején lévő megállóban, ráadásul valamiért mindig ezren vannak a buszon, a hegyen felfelé mászásról meg már nem is beszélve. András ma 18:30-kor jött, addig Andri begyújtott. Ügyes volt…, bár a villanyt égve hagyta a fás kamrában.

Sally Rooney: Baráti beszélgetések (Conversations with Friends): Ez a könyv az első választott könyv a könyvtár által meghirdetett Nagy beavatás-versenyre, ahová Kornival jelentkeztünk. Már rég óta érdekel amúgy ez a könyv, de nem számítottam rá, hogy tetszeni fog. Ám, amikor belekezdtem, berántott a történet.

A főszereplő/mesélő Frances egy durván önbizalom-hiányos csajszi, akinek van egy (ezt telibe szaró), durván magabiztos barátnője, egy funkcionálisan analfabéta családszerűsége, egy dögunalmas, bár ő azt hiszi, szuper munkahelye, egy pasija, aki nem is az, meg egy durva betegsége, amiről nem tud semmit. Ezekbe beletekeredve keresi az egyenes utat, vagy legalábbis egy járhatót.

Végigmegy a könyv ezen az irtózatosan idegesítő gazdag – szegény-ellentéten –, elképesztő, hogy akinek van saját háza, már gazdagnak számít –, pedig abszolút mindegy volt, hogy Frances nem gazdag, mert nem is kell annak lennie.

Kicsit tetszett a kapcsolata Nick-kel, bár sajnáltam, hogy beletette a szívét is, mert csak a testét kellett volna – nem is tudom, olyat tudnak-e nők… Azért örültem, hogy ez a kapcsolat-szerűség megvolt neki. Ki nem állhattam viszont „a szépséges Bobbit”, aki az én fejemben egy gusztustalan hülye liba volt, egy igazi „hülye picsa”, aki tisztában volt vele, hogy szép azt gondolta magáról, hogy szép és, hogy Frances rajong érte, ezért fizikailag, lelkileg kiszipolyozta. Szerintem Frances sosem volt belé szerelmes, mivel Frances sosem volt leszbikus és lelkileg sem számíthatott rá soha. Nagyon ki nem állhattam!

A családját is utáltam: a „döntsd már el”-anyját és a „csinálj már valamit”-apját.

De Francest nagyon szerettem és szorítottam neki, hogy végül megkapja, ami jár neki: munkát, egészséget, pasit és hogy Bobbi eltakarodjon az életéből...

A könyvvel kapcsolatos Sztori-feladat az volt, hogy készíteni kellett egy logogram-ot a könyvhöz. Ahogy a többiekét néztem, ment a dizájnolás; nekem se jó ötleteim, se kézügyességem nincs, de egyből beugrott egy logó, amint megértettem a könyvet.