Reggel együtt mentünk Egerbe, én Andrival a Gokiba a 7:15-ös busszal, ami 7:35-kor ment… Hát, az úgy volt, hogy terveztem este felírni, hogy mikor megy Egerből a busz és hogy melyik járművekkel jutunk el a Stadionoktól a Gokiig, de aztán elkezdtem Hay Day-ezni és elfelejtettem. Mert arra meg nem emlékeztem jól, hogy nem Egerből Pestre indul minden óra 15-kor és 45-kor, hanem Pestről Egerbe.
Pesten átcsihegtünk a Keletibe, ott pedig szegény Andrit elküldtem a világ végére, hogy keressen 24-es villamost. Annyi esze(m) nem volt, hogy ahhoz esetleg nem ártana egy sínpár, ami meg épp a hátunk mögött, egy totál másik utcában volt.
A Gokiban is úgy, ahogy vége a Covidnak, persze nem teljesen. Már nem veszik el a saját maszkunkat és csak látszólag komoly a helyzet: ellenőrzés van az ajtóban, de ki-be lehet járni lényegében, lázmérés nincs, csak fertőtlenítés (már amikor nem üres a tartály). Közben – már megint, még mindig – folyik valami felújítás, fúrnak-faragnak, kopácsolnak és minden le van zárva. Nem tudom, hány éve megy ez már, ennyi idő alatt egy komplett épületet felhúztak volna, de valahogy a gyerekrészlegen, a várótermeken, a kezelőkön, a folyosókon nem igazán látszik a változás, és gyanítom, az osztályokon se. Csak akkor mit kalapálnak olyan bőszen…?
Szokás szerint a kutyát se érdekeltük, mikor felértünk. Az orvosom külföldön volt, egy doktornő helyettesítette, akit én egyébként bírok; kijött, valakit elküldött valahová, a felkiáltójel előtt kaptam el és daráltam le neki, hogy „vérvétel, EKG, járásteszt”. Úgy nézett rám, mint a gyengeelméjűre és úgy is mondta, hogy jó, majd lesz minden. Ja. Kösz! Leültünk, vártunk, idegeskedtem, hogy nem haladunk, kávé-elvonási tüneteim voltak. Egyszer csak felbukkant a gyógytornász az ajtóban és keresett egy beteget, én meg odacsapódtam, hogy nekem is kell. Így mentem hatpercesre. Ketten voltak, egy lány a másik beteggel foglalkozott, egy pasi meg velem. Nem tudom, miért voltak ketten, talán az egyik betanította a másikat, akit így bedobtak a mély vízbe. Valószínűleg a srácot. A gyerekosztály várófolyosója tele volt, és mivel majdnem egyszerre indultunk, így kerülgetni kellett egymást is, szuper séta volt. Már az elején borzasztóan elfáradtam, indulás előtt is csak 75 volt a szaturációm, a végén lement 55-re. Bakker, csoda, hogy élek…
Hatperces után visszamentünk a dokihoz, de megint csak nem foglalkozott velem, így lementünk a büfébe. Hát, büfé van, de büfézni nem lehet. Lehet venni dolgokat, de nem lehet leülni megenni, meginni, úgyhogy mindenki megveszi az árut és kimegy a szívszoborhoz, a padokhoz és ott mammogja be. Nyáron jó…, télen nem tudom, hogy tervezik. Vagy esőben. Sejtem, hogy sehogy. Szóval kimentünk meginni a kávét meg megenni az állomáson vett kaját a szoborhoz.
Kaja után visszamentünk, de nem az orvos ajtajához ültünk le, hanem az EKG-szoba elé. Már megint elpakolták egy másik helyre, ahol más vizsgálatot is csinálnak, ezért ezren várakoznak és mindenki – beteg, orvos – tiszta ideg. Nagy nehezen bejutottam a durván 3 perces vizsgálatra, mely alatt szegény asszisztens (vagy orvos, nem tudom, mi a minősítése), rám hányta a napi frusztrációját. Miközben a másik éppen nekiállt kávét főzni, arról beszélt, hogy mindenki velük veszekszik, hogy miért nem haladnak: a beteg nem tud várni, az orvosnak meg azonnal kell az eredmény, és miért nem kérdezi meg a beteg, esetleg kérne-e egy kávét. Azon túl, hogy teljesen megértem, ledöbbentem, hogy ezt várnák…? Én szívesen fizetnék egy kávét akárkinek, de egyrészt, szerintem ilyet nem illik megkérdezni. Másrészt legtöbbször a beteg is arra vágyik, hogy leülhessen egy kávé mellé, ne rohangáljon egyik orvostól a másikig úgy, hogy közben félórákat kell várakoznia, de nem mehet el kávézni, mert mi van, ha véletlenül behívják. De amúgy igen, szóval nem tudom, miért van mindenki agyonterhelve állandóan. A soha be nem fejeződő felújításra költött összeget esetleg lehetne plusz asszisztensekre költeni és akkor nem döglene bele se az asszisztens, se a beteg az idegesség okozta gyomorfekélybe vagy szívinfarktusba.
Megkaparintva az EKG eredményét, visszakutyagoltunk az orvos ajtaja elé és vártuk, hogy sorra kerüljünk. Közben behívtak ultrahangra. Ugyanaz a fiatal doki csinálta, aki legutóbb (és valami meszesedésről beszélt, de most nem jutott eszembe), azután nem sokkal behívott az orvos is. Nézegette a papírjaimat, beszéltem a Covidról, meg hogy azóta nagyon köhögök. Első blikkre azt mondta, kevés a gyógyszer és kellene egy új, meg ahhoz egy katéter. De ezt csak úgy, mint ha nem 4 éve kaptam volna az Adcircat és 4 év nem lenne kb. semmi. Aztán a post-Covid miatt átküldött röntgenre. Átmentünk, pár perc alatt lefotóztak, visszamentünk, vártunk. Közben Másikasszisztens, aki Szuperasszisztens helyett van, de amúgy ő is nagyon jófej, vett tőlem vért. Kétszer kellett szúrnia. Még kicsit vártunk, mire visszahívtak, és mondták, hogy a vérvételnek és a röntgennek is csak holnap lesz eredménye, úgyhogy holnap telefonáljak oda, mik ezek. Az utolsó utáni pillanatban még kisírtam egy útiköltségpapírt. Igazából meg se vizsgáltak...
Még másfél óra volt a mónosi buszig, addig átvilláztunk a Keletibe és beugrottunk egy telt házas Burger Kingbe. Andri evett, én csak mosdóba mentem el. Utána továbbmetróztunk a buszhoz. Az egyik utas egy kiskutyát vitt egy táskában. Valószínűleg kutya-táska volt, de eléggé fészkelődött szegény.
És aztán jött… a halál. Andri hátrament, az utolsó 4 ülés konkrétan használhatatlan volt: összemocskolva, összemorzsázva, összekenve, két mázsa szemét széthajigálva. Beültünk a leghátsó 4 székre, ami a legkevésbé volt okádék, de ott se lehetett pl. lehajtani a tálcát, mert oda is rejtettek kajamaradékot. Természetesen a buszt meg kellett tölteni, így valaki kénytelen volt beleülni a retekbe helyettünk és a legvégén felvettünk egy nénit, aki már csak mellénk tudott leülni, mert senki se adott neki helyet maga mellett előrébb: nem tette be a nagy hátizsákját a csomagtérbe, nem vette ölébe a laptoptáskát, mert a laptop volt az ölében. Szegény nénike a leghátsó sor közepén kapaszkodott húsz körömmel, mi meg be lettünk szorítva az ablak mellé a dzsuvás ülésekre, rajtam táska, kabát, pulóver, Andrin pulóver, táska. Mindez 2 és fél órán keresztül. Basszátok meg!
Egerben aztán leszállt végre mindenki és lett hely lélegezni. Elénk ült egy fickó, aki fél füllel meghallotta, hogy Andri az edzésről beszél és elkezdtünk beszélgetni róla, hogy ő milyen vitaminokat, fehérjéket használ és mit javasol. Mónosi volt a pasi. Kérdezte, hol lakunk, mondtam, erre ő: „a Izéék (itt rendes nevet mondott) házában?” - fogalmam sincs, ki ez a „Izé”, de híres lehetett a faluban, mert mi nem tőlük vettük, viszont mindenki őket tudja előző tulajdonosnak.
Hosszú nap volt, alig vártam, hogy vízszintbe kerüljek. Sajnos, úgy érzem, kicsit fölösleges is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése