Behívtak rokkantnyugdíjas felülvizsgálatra. 2017-ben voltam utoljára, azóta volt egy katéterem és kaptam egy új gyógyszert, ami szerintem már nem használ. A háziorvosi beutalónak kell 1 hét, hogy elkészüljön. Nem irigylem őket.
Andri kb. 2 óra alatt elolvasta a Bánk bánt, másnap dogát írtak belőle. 4-es lett, morgott.
Korni a rajz óráról jelentkezett be. A feladat az volt, hogy a padtársa leírta, mi látható egy festményen, ő pedig lerajzolta.
Ez a Korni-féle rajz, amiről én azt hittem, egy kutya, ami egy asztalnál iszogat
Eléggé meglepődtem, mikor megmutatta az eredetit:
Vége Az utolsó vörös barát rádiójátéknak. A 10. rész előtt volt egy beszélgetés Horváth Péter rendezővel és Szabival. Jó volt hallgatni! Érdekes is volt és tetszett, hogy folyamatosan dicsérték egymást, a rendező a regényt, az író pedig a hangjátékot.
Ettől függetlenül a 10. rész több volt, mint csalódás! Konkrétan azzal lett vége, hogy meghalt Vilmos. Nem tudtuk meg, mi lett Attilával, Ágnes gyerekével, a dubicai birtokkal. Nem tudtuk meg, mit csinált Károly a csata után – ez egy csata volt, kétségtelenül a legnagyobb, de nem a végső –, mi lett Csák Mátéval (ő nem halt meg). Helyette kaptunk 10 percnyi visszaemlékezést…, ami helyett nyugodtan el lehetett volna ezeket mondani (akár). Sajnálom, szerintem rengeteget rontott az egész értékéből.
Fekete István: Vuk: Ez a könyv kaphatna egy horror-címkét.
Mint mindenki, én is ismertem Vuk történetét, a Dargay Attila-féle rajzfilmből, de még sosem olvastam el a film alapjául szolgáló regényt. Nehéz volt megtalálni, mert azóta készült hozzá 2 folytatás is (Ifj. Fekete István által), és mindig belegyömöszölték egy könyvbe a 3 regényt.
Igazság szerint nagyon meglepett a regény, jó értelemben, ugyanis – a film alapján – egy mézes-mázas mesét vártam ((őszintén szólva fogalmam sincs már, a mese mennyire volt mézes-mázas, csak Pogány Judit enyhén eltúlzott baba-róka hangjára emlékszem)), ehelyett kaptam egy kőkemény rókaholokausztot.
Az első 10 oldalon nagyjából 5-6 állat meghal, utána kiirtanak egy családot. Az egyetlen túlélő találkozik egy „rokonnal”; Karak, a magányos agglegény, aki kényszerűségből lesz Vuk nevelője – ő gondolja nevelőnek magát, amúgy csak egymás mellé csapódnak –, az elején kissé szánalmas, mert tanítványa okosabb, ügyesebb nála, de amint ezt elismeri, méltó társa, egyenrangú segítője lesz. A regény végén Vuk nem csak a helyét találja meg a világban, de a boldogságát is.
Vukot nem olyan cuki kis vörös rókának képzelem, amilyennek Dargay Attila rajzolta, hanem egy gyönyörű, fekete lábú mélyvörös bundájú, fehér pofájú, hatalmas állatnak. Egy olyan állatnak, aki ellen az ember is csak jól felfegyverkezve mer menni. Egy olyan állatnak, aki túlél, sőt, ellenáll, és győz. Egy szabadságharcosnak. Egy HŐSNEK.
 |
| nem ilyennek képzelem |
 |
| főleg nem ilyennek |
 |
| inkább ilyennek |
 |
| ez pedig egy cuki minimál - valószínűleg egy belső borító |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése