Korni tegnap elment Bogival edzőterembe. Nem edzettek most, csak wellnesseztek, beültek a gőzbe, majd kiültek a sötétben a meleg medencébe. Küldött képet is, de nem sok mindent lehet látni, ha csak az arcát nyomja bele a kamerába.
Ma viszont nyüszítve ébredt, fájt a hasa, megint a menstruációs fájással – illetve remélem, hogy nem felfázott vagy elkapott valamit a medencében. Itthon maradt, ki se bújt a szobájából, csak amikor kecsapot kent a hot-dogba. Ha már épp ott volt, akkor véletlenül el is ejtette, az 1,5 kg-os kecsapból 2 kis paradicsomosüvegnyi maradt, a többi szétfolyt a kövön. Luxus volt takarítani! Még este se nagyon múlt a fájás –, nem mintha tenne ellene valamit, melegpalackozni utálja, a bugyiba ragasztható DM-es melegítő matrica meg drága és gyorsan fogy. Normaflore-t szokott benyalni ilyenkor egyet-egyet, állítólag segít, de nem hiszem. Vagy akkor nem a menszesztől fáj a hasa… Mindenesetre holnap megy suliba mindenképpen, mert be kell mennie a Dobóba megnézni az írásbeli pontokat. Úgy volt, hogy Andrival mennek együtt majd, de ő is beteg. Habár a gyógyszer neki is segít, a nappalok már jól telnek, csak estefelé nyűglődik.
Én szinte folyamatosan. Már fáj a tüdőm, annyit köhögök, mivel napok óta nem alszom tőle, ugyanis vízszintesen még rosszabb, éjjel bevettem egy szem Libexint. Az száraz köhögésre van, „lebénítja” a tüdőt, hogy ne akarjon köhögni és ezzel együtt az agyat is. Így a Libexin után úgy ébredek, mint a zombi.
Miután hatszázféleképpen pakolgatták a két pesti könyves eseményt, az Ünnepi könyvhét, kiderült, azon a hétvégén lesz, amikor a bankett meg a ballagás. Köszi!
Gárdos Péter: Hajnali láz: Egy hirtelen ötlettől vezérelve olvastam el ezt a könyvet. Ugyanis véletlenül találtam egy kihívást a Holokauszt áldozatainak emléknapja alkalmából és mindenképpen olvasni akartam valamit. De valami olyat, ami nem tör teljesen össze, amitől tudok még aludni a héten… Szerencsére találtam egy „light-osabb” könyvet, ami a várólistámon is van egy ideje.
Nagyon tetszett a könyv! Szerencsére túl vagyunk a háborún és felszabadították a zsidókat már, rehabilitációs kórházakban vagyunk, gyógyulunk. Próbáljuk elhinni, hogy vége és hogy mi élünk. Keressük a többieket… (Természetesen bőgtem, mikor megjött anyuka levele.) Próbálunk integrálódni a jövőbe, levakarni magunkról a múltat, elhelyezni magunkat a világban: ki vagyunk, kik lehetünk, kinek kell(ene) lennünk. Lehetünk-e még zsidók, akarunk-e még azok lenni, vagy teljesen új útra kell lepnünk. Bízhatunk-e még Istenben vagy a saját kezünkbe kell venni a sorsunkat.
Miklós élni akarása megdöbbentő, de tudjuk (ja, mert hogy a fia írja, de akkor is), hogy nem fog meghalni, tüdőrák (?) ide vagy oda. Ha valaki, akkor ő nem!
Iszonyat nagy IGEN az életnek, bármi áron, egy aranyos fickó szájából-szívéből.
Bár a filmet még nem láttam, csak a trailert, nagyon jó színészeket találtak: Piti Emőke kis aranyos, Schruff Milán pedig még a ronda vasfogaival is helyes pasi! (és Scherer Péter rabbiként, tökéletes!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése