Voltam tegnap az új könyvtárban, ami a régi, csak felújítva. Őszintén szólva nekem a Helyőrségi Klubban jobban tetszett. Pedig átvitték a dizájnt, az elrendezést, de valahogy az kuckósabbnak tűnt; ez inkább patinás. Nem tudom, lehet-e ezt így érteni… A könyvtár a Nagypréposti palotában van, hatalmas épület, nagy oszlopok, boltíves terek, az ajtót két könyökkel kell nyitni. Gyönyörű épület és a dizájn is illeszkedik, úgy van berendezve. Mégis…, a Hemo nekem sokkal otthonosabb volt. Kisebb, barátságosabb. Mintha ott a könyvtár „egy örömmel látott vendég” volna, itt pedig maga „a háziúr”, aki előtt hajbókolási kényszerem van. Bár ott kissé zsúfolt volt a tér, itt sokkal szellősebb és mintha sokkal több könyv is lenne, mégis órákig kerestem valamit, amit végül nem is találtam. A Tinikuckó nagyon béna; bizonyos polcokhoz fekve vagy levetett cipővel lehet bejutni – én nyilván laposkúsztam, de minek…, nem is volt jó könyv. Kivettem pár könyvet és jó párat előjegyeztettem, amiért majd a kölykök beugranak. De nem fogok szerintem túl sűrűn járni, inkább Bródy Pakkozok, hiába van terasz (kávé is…? ezt nem sikerült kiderítenem) és lift is.
Abádszalókon ma van a Tisza-átúszás. Eszti szerint millióan vannak, egy fagyit nem lehet megvenni fél óra alatt. Mondjuk, annyira nem is érdekel az esemény, csak eszembe jutott, hogy Andri mondta, mikor ott voltunk, hogy át kéne úszni a túlsó partra. Kíváncsi vagyok, meddig bírnák, mert a versenyen is csak egy szigetig kell elúszni. Csalóka, hogy látszik, olyan, mintha közel lenne...
Eddig ez a könyv tetszett a legjobban az általam olvasott rock-életrajzok közül. Persze ettől még nem volt tökéletes, sok minden nem tetszett benne.
Pl. elhiszem, hogy nagyjából ugyanaz a menetrend egy rockzenész életében: gyerekként vesz/kap egy gitárt, találkozik hasonszőrűekkel, akikkel alapít egy zenekart, véletlenül befutnak, pikk-pakk híresek és mocsokgazdagok lesznek és szétcsapatják magukat. Szex, drog, pia, rock n roll, minél őrültebb és gusztustalanabb sztorik minél naturisztikusabb bemutatása - - - egy idő után rémunalmas! Valaki mindig ott marad, valaki mindig talpra áll (általában az író), ugyanaz a forgatókönyv. Ez a könyv is nagyjából ez a „klisé”, még ha a klisét nem más alakítja is, mint a valóság. Kell valami plusz, hogy ne legyen ez a tucatsztori –, de eddig még nem találtam egyik ilyen könyvben sem ilyen pluszt.
Ez a könyv azért jobb, mint az eddigiek, mert halványan mégis volt benne, mégpedig maga Ozzy. Én nem szerettem őt, habár nem is ismertem igazából. Kicsit sem helyes, feszt pofákat vág a képeken, a klipekben… A Black Sabbath-t sem hallgattam régen, inkább a G n’ R-, Bon Jovi-vonalat szeretem. De a könyv olvasása közben – elfelejtve a „rémvicces” állatkínzós sztorijait –, tök szimpatikus lett és a Sabbath jó pár dala is megtetszett (merthogy azt hallgattam közben). Tetszett, ahogy az apjáról írt, (igazából az anyjáról is, bár róla kevésbé szépen), tetszett, ahogy Sharon-t és a gyerekeit szereti. Tetszett az évtizedek óta tartó (viszonylag) hűséges szerelem-házasság, főleg az ők köreiben. Pont ezért szép!
A vége lehetett volna kevésbé ömlengős; ütős élete volt, ütős befejezés kellett volna, nem 20 oldalnyi filozofálgatás.
No rest for the wicked - az első lemeze Zakk Wilde-dal, aki utána 20 évig gitározott mellette; a könyvben kb. két mondatot ír róla. Nekem ez a kedvencem, szinte minden dalt szeretek róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése