Mit kezdjek 5 doboz romlott tejjel?! Nem rég vettük őket a Tescoban; elvileg július 11-ig jó, de olyan keserű, hogy nem bírom meginni. Szerintem kinn tárolták, mielőtt a hűtőbe került és megpunnyadt. Próbáltam úgy kávéba tenni, hogy cukrot teszek hozzá – egyébként évek óta nem teszek cukrot a kávéhoz –, de ugyanolyan vacak volt. Meglepetés! Nem tudom, miért hittem, hogy nem lesz az… Más kajába se merem beletenni – mákos guba, gríz –, úgyhogy valamennyit kap belőle a kutya kis kenyérrel tunkolva, a többi kuka. Illetve lefolyó.
A vacsora se lett valami superfood, pedig olvasva a receptet finomnak tűnt. Sonka nem volt itthon, helyette tettem bele borsót és gombát. Rizzsel ettük. A kenyér kifejezetten undorító volt benne, pedig ettem már olyan kaját, amiben kenyér volt a dúsító, és az finom volt.
A 45 fokos hőség ma „kipukkadt”, esett némi eső és pár órára lehűlt a levegő is. Kiültünk a teraszra Andrival beszélgetni, tök jó volt! Míg Korni 024-ben a MineCrafton röhencsél a haverjaival, Andri inkább kinn lóg, a kutyával labdázik meg bóklászol. Persze ennek leginkább az az oka, hogy se LoL-ozni, se GTA-zni nem tud, ezért nem is szereti igazán.
Elértem végre a falu széli autószerelőt, aki a hangja alapján egy fiatal fickó. Azt mondta, amire egyébként azóta András is rájött, hogy próbáljuk elindítani a kocsit egy másik kulccsal, mert a chip, ami a kulcsházban van, az elemcserével teljesen megbolondult – illetve inkább túl okos –, és azt hiszi, el akarják lopni a kocsit.
Este mikrofonba ordibálós, romazenés szülinapi buli volt a faluban. A szili emlékektől megriadva (ablak alatt hajnal 2-kor telefonba ordibáló némber) teljesen beparáztam, hogy kivirult a nyár és mostantól ez lesz (érdekes, tavaly nem volt jellemző). Egyszer olyan hang jött, mintha élve kopasztottak volna csirkét…, nem tudom, milyen zaj volt az. Szerencsére, mire ágyba kerültem, hajnal 1 körül, lehalkították annyira a zenét, hogy el tudtam aludni. Azóta nem is volt éjszakai élet, hála Istennek és a polgármester néninek!
Anyám, add el a házat, vegyél belőle cellofoidát!
Nem vagyok egy horror-rajongó, mert még a Titanictól is napokig rémálmaim voltak, de ezt beszereztem, mert weird meg mert Moskát Anita ajánlotta. Szerencsére, bár tényleg hátborzongató, nem félelmetes, illetve inkább negatív érzéseket, mint félelmet kelt. És persze ott vannak a cellofoidák…, ha esetleg mégis félnék. Mert azért elég nyilvánvaló volt, hogy a regény ezeknek a titokzatos, fura, ámde cukimuki akármicsodáknak és az ismeretlen, megfoghatatlan gonosznak a küzdelméről fog szólni –, illetve hát közvetve.
Sajnos ez volt a regény legnagyobb hibája is: hogy ehhez az ellenséghez túl cukik voltak a cellofoidák, nem éreztem a kontrasztot, nem éreztem méltó ellenfélnek a gonoszt. Leginkább azért, mert nem is volt annyira kidolgozva, legalábbis nekem elég semmilyen lett, sajnos. Bevallom, a végét kétszer kellett elolvasnom, hogy értsem –, de nem bánom, mert imádtam elmerülni ebben a furcsa szottyban, tényleg, olyan volt olvasni, mint átölelni egy cellofoidát egy magyar faluban –, de nem nagyon értettem, hogy ez az izé most igazából mit is akar és miért is. Vagy értettem, csak nem tudtam hova tenni…
Mindenesetre ettől függetlenül totál belehabarodtam ebbe a könyvbe, imádtam! Nagyon szerettem a szereplőket, Gábort főleg, szerettem a kis puzzledarabokat összerakosgatni, és imáááádtam a cellofoidákat. Az író facebbok-oldalán találtam is róluk egy rajongói ábrázolást, hát pont ilyennek képzeltem én is őket:
Valamiért nekem Duddits ugrott be a cellofoidákról, Stephen King Álomcsapdájából (bár a filmre jobban emlékszem már, mint a regényre), reméltem, hogy hasonló lesz a kis pókpolipok sorsa, célja.
Nagyon tetszett a magyarsága és, hogy nem bárgyún magyar, nem túljátszva, hanem itt egy magyar falu egy magyar állattenyésztő teleppel, ahol az akárhonnan jött állatokkal is úgy bánnak, mintha teszem azt, tehenek lennének: etetés, fejés, gondoskodás (jó, hát a tehenekkel nem kell labdázni, bár ki tudja, senki se próbálta még, szerintem…) és teljesen hiteles és hihető. Nekem Balatonfenyves jutott eszembe róla, hogy ott játszódik, a kis bolt a sarkon a kólaautomatával. Szóval teljesen személyessé vált, ez a lényeg.
Örülök, hogy rám talált ez a könyv is! Harmadjára (vagy nem tudom már, hanyadszor) is bizonyította Moskát Anita, hogy bízhatok az ízlésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése