Andri ma osztálykiránduláson volt. Egerből indultak, Mónosbélen át Bélapátfalvára vonattal, megmászták a hegyet; visszafelé itt szállt le. Kikészült rendesen! A fiatal magyartanár volt a kísérőtanár, aki sajnos, úgy tűnik, nem marad a suliban, pedig a gyerekek – nyilván – nagyon szeretik. Sajnos, az idősebb sem marad, akit szintén szeretnek, ő meg nyugdíjba megy.
Én felhívtam a Gokit, most sem megyek, hanem áttettük a vizsgálatot augusztusra. Pedig lehet, hogy most kellett volna mennem, mert akkor már 45 fokos meleg lesz, most meg még hideg van, amiből rohadt elegem van már, amúgy! De kicsit be vagyok tojva a két és fél órás buszozástól és fogalmam sincs, hogy működik a metró, most, hogy feldúrták a megállót, szóval az antiszociális énem annyira nem bánja, hogy nem kell menni.
András nincs jól; azt hiszi, hogy még mindig 25 éves és megemelt egy szekrényt, meghúzta a derekát. Nyüszögött, de kiment este locsolni. Készül a ballagásra; miután ő maga csinálta meg az osztályának a tablót, most készített meglepetésként egy alternatív tablót is: a gyerekek és a tanárok (!) kisgyerekkori képeivel. Aranyos, de a legjobb az benne, hogy az összes fényképen 5-10 évesek, ő meg középen középiskolás, vagyis ő a legidősebb a tablón. (a gyerekek miatt nem teszek fel képet)
Mivel annyira már nincs hideg, hogy téli kabát kelljen, így gyakrabban ki tudok menni Sunnyhoz és „játszani”, bár én nem nevezném játéknak az ötpercenként elhajított gumicsontot. Ugyanis kb. annyi ideig tart odaérnem, ahová eldobtam, mivel még mindig nem hozza vissza. Elmegy érte, sokszor fel is veszi és elviszi valahová – nem hozzám, de a kezembe nem adja.
Ma csirkés, spenótos rakott karfiolt főztem egy Street Kitchenes recept alapján. A karfiol nálam – egyelőre – még fagyasztott. Beledobtam forró vízbe, megvártam míg újraforr és 5 percig főztem. Bulgur helyett rizst főztem, a szokásos módon – a Mindmegettés módon. Mozzarella helyett trappista. Ehető lett.
Mostanában nem nagyon hallgatok saját zenét. Egyrészt már régen nincs új, a régieket meg unom. Másrészt helyettem is hallgatja Andri a bivaly-hangfalán a sajátját. Már ezer éve nem hallgat Lil Peep-et, hanem mindenki mást, de még mindig ezt a „underground hiphop” – szerinte - - - csitt-csatt-reppet – szerintem. Mindenesetre az nem változott, hogy még mindig van dallam a rapvakogás alatt, meg az se, hogy egy nap ugyanazt a három dalt hallom ötvenszer, így némelyik a fejemben köt ki. Pl. ez, amin egy hétig gondolkodtam, hogy honnan ismerős…
Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad (Storia di chi fugge e di chi resta) (Nápolyi regények 3.)
Csak szuperlatívusokban és rajongva tudok beszélni erről a könyvről!
Imádom, ahogy EF ír, folynak bele az agyamba a szavak, mint a méz, ezt még egy könyvnél se éreztem ennyire! Elképesztően jó a történetvezetés, gyönyörű szavakkal, tökéletes magyar nyelven interpretálva (köszönjük, Matolcsi Balázs)! ((jut eszembe, nem minden könyvét MB fordította, kíváncsi leszek a többi is ennyire fog-e tetszeni!))
Imádom a narrációt, ezt a visszaemlékezős, átértékelős, amikor kell, öngúnyos, amikor kell, szenvtelen beszédmódot.
Imádom a szereplőket; mindegyiknek személyisége, fejlődése van, nem fekete fehér senki, nincs olyan, hogy „na én akkor most Lenu anyját ki nem állhatom”, mert a következő oldalon benyög valamit, amitől megszereted. Tele volt a könyv ilyen szereplőkkel –, pl. a pipogya, de jó indulatú Pietro, a rohadt tetű Nino, aki játszik az emberekkel, de még könyvön át is egy vonzó, szexi férfi, akiért képtelenség nem epekedni évtizedeken át…
És ott van a két csaj: Lila, akit utálok az elejétől fogva, de mégis csodálnom kell, mert a legnagyobb gödörből is kimászik és ha nagy pofája is van, sokszor, de nagyon sokszor igaza van!
És persze Lenu, a főszereplő, aki végre próbál önmaga lenni, de kicsoda is ő…? Mindig hiányzott nekem, mit gondol ő magáról, a regényeiről, a sikeréről, az életéről. Mindig máshoz képest határozta meg magát. - De ő is annyira mi vagyunk, annyira én.
EF mestere a „függővégeknek” – ennek a vége van, de most azonnal kérem a következő részt-érzésnek. Most is egy megdöbbentőt csavart a végén. A következő az utolsó kötet, egyelőre tartogatom ínségesebb időszakokra...
De közben elkezdtem nézni a filmet. Csodálkozom, hogy Hollywood nem harapott rá, de örülök, hogy az olaszok csinálták meg, mert ez tényleg az ő történetük inkább, az ő embereik. A három főszereplő telitalálat (sőt, a két kislány is), Margherita Mazzucco, Gaia Girace pont olyanok, mint amilyennek képzeltem őket és Francesco Serpico meg… Ő is ilyen „nem tudom eldönteni, hogy megüssem vagy megcsókoljam”-feje van! De a Carraccik és a Solarak is tökéletesek, tipikus olasz „telepi gengszter” fejek.
És persze a Trónok harca óta nem láttam ennyire szuper főcím-zenét.
gyerekes:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése