Reggel bementem Andrással Egerbe a második Covid-oltásomért. Mivel 10-re hívtak be, addig a suliban ücsörögtem. András interjúztatott, szóval a gépteremben magányoskodtam. Aztán átvitt az orvoshoz. Az ajtó előtt álltunk, elég hideg volt. Én ráadásul nem vittem kabátot, mert a kocsiban meleg volt, de a pulóver még kevés így május elején. Aztán az asszisztens beengedett a váróba, ahol 1 órát kell várni, mire bejutottunk a kétperces oltásra. Közben persze a váró tele volt, bár 1-1 széket kihagytunk egymás között. Oltás után közvetlenül, hirtelen fájt a karom, de később semmi bajom nem volt, még a vállam se fájt, mint az elsőnél. Pedig ijesztgettek, hogy a második oltás majd jobban megvisel. Kaptam beutalót vérvételre, pajzsmirigyvizsgálatra is, de 10:30-ig van vérvétel, azt jócskán lekéstem. Egyébként teljesen bizonytalan, hogy működik a kórház, állítólag a szakrendelések még nem működnek, tehát pl. nőgyógyászhoz egy rutin vizsgálatra nem biztos, hogy bejutnék, bár a várandósokat fogadják. Oltás után visszamentünk a suliba, még 1 órát ott tébláboltunk. Míg András elment ebédelni, próbáltam VR-ozni, de nem töltötte be a videót. Otthon viszont néztem egy búvárosat, az óceánban, a korallok mellett úszkáltunk, aztán valami akváriumot mutattak kívülről, belülről, felülről… Szokatlan még ez a virtuális valóság nekem, hogy nem látok ki magam mellé, csak azt látom, amit a szemüveg mutat, néha úgy meg tudok „lepődni”, vagy „ijedni” egy-két hirtelen váltástól… De imádom ezeket nézni!
Június vége felé kapunk egy kismacskát András munkatársától. Volt szürke és fehér, ami tetszett, én szerettem volna mindkettőt, de gyorsan elkapkodták, épphogy le tudtunk csapni a fehérre. Kutyát is találtam megint, most a Füzesabonyi Állatvédőknél, de mivel nincs menhelyük, hanem ideiglenes befogadókkal dolgoznak, így valószínűleg Pesten van már a kutyus, vagy, mivel egy csodaszép 7 hónapos husky-korcs, szerintem már akkor volt gazdája, mikor kitették, hogy vihető. Írtam nekik, de nem válaszoltak. Viszont ha tényleg Pesten van, akkor ez is veszett ügy, mint Don volt. Úgy látszik, egyedül marad a mi kis laza kutyánk.
Nyár van, egy nagy bogrács mellett 5-6 meglett korú férfi sörözget, közben kavargatják a paprikás krumplit, mellettük a feleségek pletykálnak, a gyerekek a medencében és a trambulinban sikongatnak. „És arra emlékeztek, hogy….?” - hangzik el a kérdés már sokadjára és gurul elő az újabb sztori 20-30 év távlatából nagy röhögéssel…
Ej, na…, hát egyiknek se lettem volna az édes szülője, ennyi kutya rossz kölyköt!
Én néha annyira sajnálom, hogy digitalizálódtunk. Hogy pláza van a kisbolt helyett és webkamera a játszótér helyett. Tudom, tudom, régen minden jobb volt (ja, persze…, főleg Kunmadarason...), de az én gyerekeimnek lesznek ilyen emlékei felnőtt korára? Min röhög majd 40 évesen a bogrács mellett a gyerekkori haverjaival, a Minecrafton? Lesznek egyáltalán gyerekkori haverjai? Tudom, minden korszaknak megvan a maga „gyerekkora”, de annyira félek, hogy az én gyerekeimé nem lesz ennyire élő, eleven, mint az enyém volt.
…most eszembe jut, hogy pár hónapja Andri kölcsönvette a könyvet, akkor még a régit. Kétszer elolvasta egymás után, aztán visszaadta rongyosan. Talán neki is lesz mesélnivalója a tábortűznél, ha ez a könyv meg tudta érinteni őt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése