Az utóbbi napokban fejfájásra ébredek. Az állam alatt, de most oldalt is be van dagadva a nyakam. Kerestem az orvost, de foglalt volt, amikor meg kicsörgött, nem vették fel. Már nagyon időszerű lenne elmennem vérvételre és egyúttal, legalább azzal megnézni, mi van a pajzsmirigyemmel, de a Covid miatt bezárták a kórházat, csak sürgős beutalóval fogadnak. Gokiba is menni kellett volna, februárban kaptam egy levelet, hogy 27-ére adnak időpontot. András mondta, hogy beszéljem meg, hogy május 3-án kapom a 2. oltást, hadd menjek utána (nem mintha akkor nyugodtabban mászkálnék Pesten), de a napokban kaptam egy másik levelet, hogy mégis inkább június 8-án menjek.
A kutya ébredése:
Jó pár napja egyik ismerősöm csinált otthon gyökérkenyeret. Én nagyon szeretem a Lidl-ös változatot, de fantasztikus lenne, ha meg tudnám csinálni itthon is. Kérték tőle a receptet, ami nagyon egyszerűnek tűnt: csak össze kell kavarni – nem kell dagasztani –, és minimum 6 órát, maximum 12-t kel a hűtőben. Tegnap be is kavartam, minden szuperül ment, betettem a hűtőbe 10-kor. Viszont András jött egy nagy adag kiflivel, meg lusta tehén is voltam, nem csináltam meg 16 órakor, 22-kor meg pláne. Kicsit be voltam tojva, hogy miért van a „max. 12 óra”, de mindenhol azt olvastam, hogy maradhat tovább is, nem gond. (De akkor miért van?). Ma reggel meg is sütöttem; bár jól megnőtt a tészta, formázáskor összeesett, két nagy hurka-kenyér jött ki belőle. Gőzölgő, kb. 180 fokos sütőben, légkeveréssel 30 percig sült. Szuper lett ropogós, sűrű tésztájú.
Ezt a könyvet – cuki, cuki kis könyvecskét – azért vettem meg, mert a facebookon mostanában egy csomó olyan verset olvastam, amiben az édesapjáról ír. Amúgy sokszor ír róla… és persze gyönyörűen. Is. Meg kegyetlenül. Mindenféle érzéssel. De leginkább szeretettel és tisztelettel és a hiány soha nem szűnő érzésével.
Végül alig találtam benne – konkrétan – az apához írt verset, de valahogy talán ott van mindegyikben, vagy odaképzelem. Annyira távoliak néha az asszociációk, hogy akár benne is lehet.
Nehezen indult számomra ez a regény, mert eleinte úgy éreztem, borzasztóan bugyuta és idegesítő. ((Állatmenhelyre egy sárkány?!)). De aztán, ahogy Józsi átkerült a másik világba, beindult a történet és végül egészen tetszett. Eleinte idegesítettek ezek a nevek is – utoljára egy olyan regényben hívták Józsinak a főszereplőt, ahol mindenki más Béla volt –, de utána ezzel is megbarátkoztam. Valahogy nagyobb csattanókra, nagyobb fordulatokra, konfliktusokra számítottam, gonoszabb gonoszra, kicsit pörgősebb történetre. De olvastam már ennél olvashatatlanabb első regényt is. Végül a szereplők egész szimpatikusak lettek, szurkoltam, hogy megtalálják egymást, önmagukat. Tetszett a két süket pasi, tetszett a „nagy szerelem”, a „boszorkányos-sámános”-dolog, rendszerint a pihent humor is bejött.
Szóval nem lett rossz a végére és még a folytatás is érdekel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése