16 fok van! Az összes ablak nyitva van, igazi koratavaszi az időjárás. Nappal… Éjjel meg befagy a kutya vize a teraszon. Természetesen nehezen viselem, szinte állandóan fáj a fejem, néha olyan lehetetlen helyeken (oldalt) és helyzetekben (arra ébredek, hogy fáj), hogy néha elgondolkodom, nem más bajom van-e. Persze egy koponya-MR vagy bármilyen betekintő vizsgálat teljességgel esélytelen, míg fogszabályzó van a számban. A kardiológus évek óta – igazából a 2018-as katéter óta – pedzegeti az MR-t.
Téli kutya-Sunny jól viseli:
A hét eleji három nap szünet után Andri két dogát is írt csütörtökön, matekból és kémiából. Egyiket se érti, a matekot talán jobban, azt sikerült 2-esre összevakarnia, de a kémia teljesen fekete lyuk.
István Coronás. Tesztelték is, pozitív. Jól van, kis hőemelkedése van, ennyi. Viszont anyósom elég vacakul van, köhög, gyenge… Őt nem tesztelték, de szerintem ő is elkapta.
Amikor ivartalanítottuk Sunnyt, András említette, hogy lehetne másik kutyánk. Direkt a neten nem kerestem ehhez alanyt, úgy volt, az egri menhelyen nézünk szét. De a napokban a Husky-csoportban megosztották egy gyönyörű rajzolatú, hatéves husky-németjuhász keverék gazdikereső fotóját. A feje, arca husky, a teste, farka farkaskutya, a habitusa hasonló Sunnyéhoz. Ivartalanított fiú, a neve Don. Sok képre nyáladzás és „- mit csináljak? - amit akarsz...”-nyavalygás után írtam a Speciális Állatmentő Egységnek, akiknél van, hogy érdekelne a kutyus. Másnap érkezett is a válasz, hogy nekünk adják. Csakhogy… A szervezet pesti, azért írtam nekik, mert házhoz viszik a befogadóhoz a kutyust. Ezt meg is tették volna, de előtte el kellett volna menni Tatabányára –, lehetőleg Sunnyval –, hogy megnézzük, kompatibilis-e egymással a két kutya és velünk Don. Ez 3 óra oda és 3 óra vissza lenne egy olyan kutyával, ami Egerig okádott… (azt se tudom, Ladányba hogy visszük legközelebb). De igazából nem fogunk autópályán idétlenkedni Tatabányáig a legnagyobb cidriben azért, hogy megnézzünk egy kutyát. (Ha el kellene hozni, még talán, de akkor se szívesen.) Gondoltam rá, hogy hozzák el, adjunk nekik 2-3 hetet és ha nagyon nem megy, visszavisszük valahogy, de valamiért nem éreztem, hogy nagyon támogatnának, így nem is írtam meg nekik ezt az ötletet, inkább lemondtam róla. Értem, miért akarják, hogy találkozzunk először, de tudtommal a menhelyen sincs előzetes találka, legalábbis még nem olvastam ilyet. Ahogy VK mondja: „Mindig mások miatt hiúsulnak meg az álmaim.” - de hát tényleg...
Főztem egy „brutális rakott kelt”. Annyira jól nézett ki a receptben, de valahogy nem lett az igazi…, a paradicsomos pörkölt és tejföl savanyúvá tette az egészet.
Találtam a Molyon egy nagyon izgalmas kihívást. A feladat az, hogy írni kell egy történetet egy videoklip alapján. Ki kell választani egy zenei videót és írni kell hozzá egy történetet, amit megihlet. Én a Turbo: Kingdom of dust-ra írtam. Már rég óta szeretettem volna erre a dalra egy történetet írni, de sosem gondoltam volna, hogy így sikerül:
Megint a hangjára ébredtem. Pedig már jó ideje tudom, hogy ez nem lehetséges… Egy ideig még vártam, hogy a hang talán igazi volt és ő is felbukkan, de aztán mindig csalódnom kellett. És a sok csalódás után megtanultam, hogy ne várjam, megtanultam, hogy csak a fejemben hallom a hangot és a valóságban már soha nem fogom.
A férfi már a kabin ajtajában szürcsölte a reggeli kávéját, így én is kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat.
A reggeli futás a napom legfantasztikusabb része volt. A párás fű befeküdt a talpam alatt, az izmaim keményen feszültek, de a legjobbak az illatok voltak… A nedves fű kesernyés szaga keveredett az erdőből és a folyóból felszálló pára izgalmas illatával. Éreztem a pár órája a lábam nyomában gubbasztó nyúl édes, ínycsiklandó illatát, a szél őzek és fajdok húsának szagát hozta el hozzám. A vízből furcsa vízi állatok és növények savanyú illata szállt felém. Nekifeszültem a szélnek, éreztem, hogy erősebb vagyok nála, hogy uralom. Volt, amikor megéreztem a férfi felém libbenő páráját is…, és elcsodálkoztam rajta, hogy ilyenkor mindig éreztem a nő szagát is. Amikor először történt velem ilyen, hirtelen befeszültem és muszáj volt megállnom. De aztán rájöttem, hogy mindig, amikor a férfin érzem az illatát, akár a párnán, vagy a fejemen pihenő kezén, vagy a ruhájából árad felém, igazából nem a nő illatát érzem, hanem csak egy emlék jön elő a fejemben.
Nagyon ritkán szoktam emlékezni a kislány szagára is, de inkább a hangjára, a nevetésére, ahogy birkózunk a meleg fűben; úgy teszünk, mintha harcolnánk és le akarnánk győzni egymást, de mindketten tudjuk, hogy ez csak játék és nem igazi harc.
De a legszebb emlékeim róla vannak, a nőről. Amikor rá gondolok, az olyan, mint amikor az első tavaszi napsütéstől pattogóssá válik a bundám. Érzem a puha kezét végigcsúszni a nyakamtól a gerincemen át a farkam végéig –, ilyenkor mindig kacagva végigsimította a lompos farkamat. Emlékszem az illatára, ami csak az övé volt, egy egyedi, semmi másra nem hasonlító szag, amitől végigfutott rajtam az öröm, ha megéreztem. Emlékszem az arcára, a furcsa vicsorgásra, ami – aztán rájöttem –, náluk a kedvesség jele. Emlékszem a mélybarna szemére, ahogy egymásra néztünk; én izgatottan vártam, hogy kérjen tőlem és én adhassak neki. Emlékszem az ölelésére, a szíve hangjára, emlékszem minden rezdülésére. Emlékszem az ereimben lobogó szeretetre, amit éreztem, ha rá gondoltam.
Egy idő után aztán egyre kevesebbet láttam a kislányt. A nő is ritkábban jött, hiába feküdtem a küszöbre, hiába bámultam egész nap az ajtót, volt, hogy csak kiszaladt a vacsorámmal volt, hogy azt se, hanem a férfi jött. A hiánya olyan volt, mintha jéghideg vizet öntöttek volna a nyakamba, csak ez nem a gerincemben fájt, hanem a mellkasomban…, a szívemben. Többször is magamra hagyott, órákra, aztán volt, hogy napokig. A férfi persze jött, de ő idegen volt, a szaga nem jelentett nekem többet, mint ételt. Amikor a nő néha megjelent, édes illata mellé éreztem egy sosem érzett, keserű szagot is… – „a halál szaga” – villant be az elmémbe egyszer, de elhessegettem, nem akartam gondolni rá. A nevetésére akartam gondolni, a hangjára, a meleg kezeire a bundámban, a szívverésére. Nem értettem azt se, miért folyik könny a szeméből…, csak lenyaltam a kezéről és próbáltam olyan szorosan hozzábújni, amennyire csak tudtam. Nem tudtam, miért, de végtelen bánatot éreztem, mintha elviselhetetlen fájdalom sugározna belőle és én csak arra vágytam, bár elvehetném tőle és inkább nekem fájna.
Aztán egyszer az történt, hogy a férfi betett egy autóba minden pokrócommal, még épségben lévő játékommal, vizes és ételes tálammal együtt és kitett ezen a hajón. Azóta itt élünk… Minden napom ugyanolyan. Reggel hosszú futás, aztán sokáig egyedül vagyok ezen a bárkán vagy sétálgatok a parton – eszembe se jutna elmenni innen, ide tartozom, ehhez a férfihoz, ehhez az illathoz –, este aztán megint együtt vagyunk a hajón kettesben, ő néha csendben penget valami kis dalt a gitárján, néha csak bámul a semmibe a fedélzeten. Az elején volt, hogy hirtelen csak beleugrott a vízbe –, nem értettem, miért, de késztetést éreztem, hogy utána ugorjak és a ruhájánál fogva cibáljam ki a partra. Ilyenkor újra éreztem azt a fájdalmat, de én inkább távol akartam maradni tőle, nem akartam újra érezni. Aztán egy idő után ez abbamaradt.
Se a kislányt, se a nőt nem láttam többé, csak egy kis fénykép van róluk a férfi asztalán. Minden nap attól félek, hogy egy nap már nem fogok emlékezni az illatára, az érintésére, elfelejtem a hangját. Kezdem elfogadni, megszeretni a férfit, de közben rettegek, hogy elveszítem őt. Mert akkor meghal az a kutya is, aki most vagyok. Akit ő szeretett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése