Elég morgósra sikerült ez a nap, senkinek se volt kedve semmihez... Délelőtt átmentünk Egerbe. Dög unalmas program már minden hétvégén, ráadásul elveszi a fél napot. Jobb lenne Andrásnak a hét folyamán darabonként bevásárolni, mint egy fél napot a dugig-Tescoban tölteni családilag. De azt sem egyszerű kivitelezni, ha busszal jár. Korni vett magának még egy farmert; végre talán leszokik a picsagatyáról leggingsről, ideje már kifagyni belőle. Amúgy se áll jól rajta, meg senkin se, nem tudom, ki találta ki ezt a divatot, hogy harisnyában mászkálunk. Főleg, hogy a 12 éves lányok 99%-ának belevalójuk sincs, csak két kis fokhagymagerizd. Mondjuk, Korninak pont van, de akkor se áll jól. Persze, leginkább nem én vagyok a divattanácsadója, hanem a kortársai. Míg ő Andrással nadrágozott, addig én vásárolgattam, utána utolértek, Andrásnak rossz kedve volt. Terveztük, hogy megyünk a plázába Burger King-kajáért meg a bankba valamit intézni bankkártyával, de semmi kedve nem volt hozzá. A kaja még nem is volt olyan fontos, de a bankot el akarta intézni mindenképpen, szóval mégis átkanyarodtunk. Persze a bank zárva volt. Ha már ott voltunk, akkor vettünk BK-es kaját, megkóstoltam az új Röszti Deluxe King burgert, amibe beletettek egy nagy darab rösztipogácsát, de valami másra számítottam, annyira nem dobtam tőle hátast. A röszti szerintem ropogós, szárazabb sültkrumpli-szerű cucc, ez meg vastag volt, nem ropogós és inkább a főtt krumplira emlékeztetett. (De később láttam, hogy van ilyen is, olyan is, ki hogy szereti: vékony, ropira sült és vastag, pogácsaszerű.) Szóval nekem annyira nem jött be. Míg ők rendeltek, beugrottam a könyvesboltba; van pár könyv, amire hajlandó vagyok pénzt kiadni, de nem találtam egyiket se. Egyszerűbb neten megrendelni és elmenni érte.
Szándzsi sokkal jobban van, este Korni sétált vele. Nagyon nem piszkálja a sebet, gyógyul, eszeget is végre. Tényleg husky…
Hajdú-Antal Zsuzsanna: Léggömbök: Jaj, de „mélabús a Béla bá”! A könyv központi eleme valóban elég szomorú volt, de nem épült rá az egész történet, így fölösleges volt ennyire búsongani végig.
Ezen kívül borzasztóan sótlan is volt. A „kapcsolatból” pillanatokat kaptunk, nem volt benne fejlődés, inkább szánalmas volt az egész a „jaj, a két nyomi összejött”- meg a „kufrincoljunk, mint a nyulak”-véglethelyzetekkel.
A betegségről se nagyon tudtunk meg semmit, ez a csaj annyira idegesítően inkompetens volt, sose tudott semmit, nem nézett utána semminek, nem is érdekelte, csak nyivákolt. Kicsit sem volt támogató, sőt, táplálta a srác tagadását! És persze mi sem kaptunk semmi infot: beteg lett, osztasztán meghalt.
A végére, az utolsó 30 oldalra jött egy konfliktus, aminek örültem, hogy ez lett a megoldása, de szívesebben olvastam volna a terhességről, babavárásról több részletet, mint a tini-(ál)konfliktusokról. A szülés és az első találkozás leírása például szép volt.
A legrosszabb a regényben az volt, hogy minden szereplő ellenszenves volt! A három (négy?) főszereplőt kifejezetten utáltam! Matyi és Jani nevetséges „versengése” a csajért –, aki egyébként 4 évig egyiket se érdekelte, érdekes… - és Dorka, aki egy hét alatt változott csigából Femme Fatale-lé… Még érdekesebb.
Ami tetszett: a szülők. A magyar íróknak mániája idióta szülő-szereplőket ábrázolnia a tiniregényekben, felüdülés volt végre normálisakról olvasni! Nem voltak hibátlanok, de támogatók voltak, szigorúak, de nem korlátozóak és legfőképpen nem szánalmasak! Számomra hiteles volt Matyi anyja is –, egy ügyvéd, akit elhagytak, csak a gyerekeiért él, ráadásul jön a nyakukba egy nagyon durva betegség, amit az agyatlan tinédzser fia le se... izé, félvállról vesz…, nekem hihető volt.
A Visszatérünk után (előtt) sokkal jobbat vártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése