2020. szeptember 12.

Idén is tervezett Korni RG-re járni, de valahogy nem akar összejönni. Eleve, hogy nem Egerben lakunk, nehezebb a hazaút, nem mindegy, hogy 18-kor vagy 19:30-kor van vége, mert annyira idétlenül van megoldva a buszközlekedés, hogy ha nem éri el a 19:35-öst, akkor a legközelebbi 21:20-kor jön… Némi vacillálás után kedden és csütörtökön 16:30-tól 19-ig sikerült begyömöszölni az edzést, volt is egy órán, ahol kérték, hogy vegyen egy nagyobb karikát. Aztán mégsem kellett az sem, mert a Covid miatt nem engedték a sportszakkört az iskolákban. Szegény edző végül kitalálta, hogy legyen a stadionban, onnan nem hajítják ki őket, de oda Korni nem megy, nem tud időben buszt elérni onnan hazafelé és oda vinni kellene valami matracot is, mert állítólag semmi sincs. Nem tudom még mi lesz ebből, elvileg keresnek normális termet az edzésnek, de kérdés, hogy oda mikor engedik be őket, végeznek-e időben.

Andri véletlenül bevágódott a magyartanárnál. Nem is tudom a pontos sztorit, de valami hihetetlenül okosat mondott, amire a tanár annyira megdicsérte, hogy totál el volt szállva…! Elképesztően szüksége van az elismerésre – mint mindenkinek, egyébként – és hatalmas energiákat tud előhozni benne, ha megkapja, különösen olyantól, akitől nem várja.

Nekem is fontos az elismerés, de nekem elég Andrástól, főleg, ha a kaját dicséri meg, bár a régen óhajtott Holstein szelet valóban jól sikerült. Bár nem világos, hogy kemény vagy lágy tükörtojás kell hozzá, de én keménnyel csináltam, mert András meg se ette volna lággyal. Bár talán a lágy tojás adná a szaftot…, tényleg nem tudom. Természetesen haltekercset nem tettem hozzá, de enélkül is ehető volt.

Míg ilyen jó idő van, tudok valamennyit foglalkozni a kutyával –, legalábbis többet annál, amit majd télen fogok. Délelőtt sétálgatok vele az udvaron, ő szaladozik körülöttem; a labdát rugdosom neki, de nem hozza vissza, csak utána szalad, nekem kell utánakutyagolnom. Nagyjából ezért így néz ki: a kutya pörög, várja, hogy elrúgjam, a labda repül, ő rohan utána, eléri, lebirkózza, aztán néz maga elé leeresztve, hogy most mi van, míg én odaérek és újra elrúgom. Jó játék… Semmit nem hoz vissza, se a nagy labdát, se a kicsit, ami elfér a szájában, se a gumicsontot, se a madzagrágókát…, semmit. Mintha nem értené, mit akarok. Nem is tudom, hogy kell megtanítani rá, mert a „hozd ide”, a jutifalatos „cseréljünk” vagy „kérem”…, semmi nem hat, nem csinálja. 

Viszont ügyesen leül, de hiába tanítom feküdni vagy maradni, nem csinálja. Az utcában sétálok vele rövid pórázon a nagyjából 80 méteren –, ennyit birok. Ügyes, nem rángat, bandukol velem lassan. Nyilván csak a szagmintagyűjtést élvezi, nem a sétát, ez neki nem mozgás… Elengedni természetesen nem merem, pedig azt kellene és úgy lehetne megtanítani vele a behívást, de ha elindul anyámkínjába, én nem tudok utánaszaladni. Hétvégén András füvet nyírt a kerítésen túl, kivitte magával. Nem ment el, sőt, még a szomszéd kutyához se ment oda, akit egyébként két kerítésen át szokott hergelni, de kb. 10 perc múlva már az árnyékban fetrengett, melege volt. Ez szerintem egyáltalán nem reális tapasztalat.
A macskáról nem tudok írni semmi újat, szegény teljesen kiesett a pixisből, mióta kutya van. Meg kell harcolnia (szerinte) a kajáért, a simogatásért (azért, lehet, hogy igen, talán), a fekvőhelyért:

cserébe viszont büntetlenül garázdálkodhat a vízcsappal:

Babaduma: nyelvtan feladat: _él-_agyarország – Félmagyarország.

Korni alteregója, Phil Anselmo, aki régen a Pantera énekese volt, de sose érdekelt, most egészen nás műfajban bontogatja szárnyait. És ez már kifejezetten tetszikel.