Reggel elvittem Kornit bőrgyógyászhoz a kórházba a fülén lévő pötty-szerűség miatt. Nem pontosan sikerült megtudnom, mi az, a doktornő „daganat”-nak hívta, mivel nem újságoltam neki a 4 évvel ezelőtti leukémiát; ha mondtam volna, lehet másképp nevezi, hogy ne ijesszen meg. Mert tulajdonképpen nem is az, csak valami kinövés. Még ott egy kisműtéttel le is kaparta a tetejét, de azt mondta, lehet, vissza fog nőni. Egyébként Korni (is) akarta, hogy akkor leszedje. Elmondása szerint nem fájt, csak utána, gondolom, a fertőtlenítő csípte. Leragasztotta, Korni ment utána suliba, én meg bekanyarodtam a háziorvoshoz a vérvételem eredményéért, de ma pont délután van nyitva, így nem intéztem semmit.
Egyébként említette Korni várakozás közben, hogy lesz szóbeli felvételije is. Egyáltalán nem emlékeztem erre, de ahogy utánanéztem…, valóban. Nos, azt hiszem, ez a se füle se farka „elbeszélgetés” lesz a csapda igazán Korninak. Elvileg hobbiról, családról kérdeznek – korábbi felvételizők szerint –, gondolom, nem kéne azt mondani, hogy Musically-zás meg gépezés…
Elvitték Andri karácsonyi telefonjának 2. változatát is. Ez is tönkrement, hirtelen valami kínai szöveget írt ki. Elvileg 3-jára is kicserélik, de most már nem ezt a típust választjuk. Ez a két vacak Blackwiev volt, csini volt, de ócska. Most Samsung a10-est választott, remélhetőleg utoljára.
Mai kaja: a naan-kenyér vajjal. Imádom!
Hát nem is tudom, nem is tudom…
Nagyon vártam ezt a könyvet és a sok ájuldozó értékelés és Bíró Szabolcs méltatása miatt is, szerintem túl sokat vártam tőle. Azt gondolom, ha nem olvasok előtte annyi jót róla, jobban tetszett volna.
Az eleje nagyon tetszett…, aztán nagyon nem tetszett, aztán meg tetszett megint.
Jól tud az író „sztorizgatni”. Az elején azok a részek voltak a legjobbak, amikor a háttérsztorikat mondta el, kis novellák a nagy történetben. A nagy történet viszont…, jaj, de lassan és keservesen indult el! Már az elején elvágta a sztorit azzal, hogy tulajdonképpen nem is történt. A főhős 3 évig (!!!) gubbasztott egy lyukban és nem történt vele semmi. Emberek jöttek-mentek, sztorizgattak, de a történet akkor is csak állt. Konkrétan végigrettegtem az egészet, hogy mi borzalom fog még ezzel a szerencsétlennel történni… - és annyira lassan jött a feloldozás, te jó ég! Emlékszem, Bíró Szabolcs Non Nobis-ában volt egy ilyen rész, hogy a főhős szenvedett és vártuk a feloldozást és akkor csapódott a „hatalmas, kérges tenyér” és elárasztott a megnyugvás, hogy végre mindenki megkapja a magáét! Nos, itt az utolsó percig nem volt feloldozás, szerencsétlen főhős az utolsó pillanatig félt, titkolózott, szegény olvasó meg végig azon rettegett, hogy hiába tűnik úgy, hogy minden rendben, a végén mégis kap még egy pofont szegény valamelyik rohadék szereplőtől (akikben nem volt hiány). Pedig Sebő is megérdemelte volna a „kérges tenyér” bosszúját! Igen, Sebő… Nekem sosem változott Ivánná. Iván egy önző gennyláda volt, Sebő meg egy jóindulatú, kedves, szerencséjére okos, ügyes és alkalmazkodó gyerek.
Sajnáltam és szerettem őt egyszerre; klassz szereplő volt remek jellemfejlődéssel, de mégsem lett belőle Bátor Attila, nekem inkább Zétára hasonlított Gárdonyi Láthatatlan emberében. Ezt az elcseszett szerelmi szál is megerősítette.
Nyelvileg…, beleakadtam egy „forgatta a szemét”-be. 1977-ben… Hádde nye má'…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése