2019. október 12.

Mint ahogy írtam is tegnap, annyira vártam ezt a Hard Dog Race-es eseményt, hogy nem is tudott volna annyira jó lenni, mint amennyire vártam…, meg nem is volt annyira jó. 

Reggel 9 körül mentünk ki. Megálltunk egy helyen, ahol András gondolta a megadott térkép szerint, hogy arra kell menni. Állt ott pár autó, de a legtöbben bekanyarodtak, visszafordultak és mentek tovább, mintha nem oda kéne menni. Állt ott egy furgon kutyákkal, megkérdeztük, tudja-e, hová kell menni, angolul beszélt, így kb. semmit nem értettünk abból, amit mond, de szerintem ő se tudta, mit beszél. Mindenesetre mi is kikanyarodtunk és mentünk tovább az úton. A következő kanyarban integettek is a szervezők, hogy arra kell menni, annyian voltunk, hogy gurultunk a karavánnal. Próbált bekanyarodtatni egy parkolóba, hiába integettünk, hogy nem akarunk leparkolni. Végül sikerült megfordulnunk és a kanyarban gyorsan kiugrottunk. A legrosszabb hely volt, amit csak találni lehetett… Egy domb tetején álltunk, frankó hely volt, ha messzelátón akartad nézni az egészet, ha nem akartál közelről kutyát látni vagy nem érdekelt az egész esemény, csak beugrottál rápillantani. De szerintem senki sem ezért jött. A parkoló persze biztos megfelelő volt, csak szerintem, aki nem autóval jött, kár volt odáig elmennie. Mindenki, mikor felmérte a terepet, elindult lefelé, a kb. 200 méterre lévő helyszín felé. A bátrabbak lecsúsztak a sáros dombon, a kevésbé bátrak körben indultak el, hasonló dzsuván keresztül, csak kevésbé meredeken. Én gyáva vagyok. Lemásztunk a nagy dombról, aztán felfelé egy kisebbre, így nagynehezen kikötöttünk a célnál… Szó szerint a Célnál, ugyanis ott volt a pálya vége, a Start pont a másik oldalon, bár onnan nem messze, azért egész idő alatt, míg ott voltunk, nem másztunk el odáig. Ami nagy kár, mert igazából ott folyt a valódi buli. Ennek oka pedig az, hogy azt se tudtam, hol vagyok… Teljesen úgy éreztem magam, mintha mindenki bennfentes lenne, meghívott egy zárt körű bulira, én meg beestem ide, senkit se ismerek, senkit se érdeklek, és hiába próbálok beilleszkedni, mindenki csak bámul rám, hogy mit keresek itt. Nem tudom, miért éreztem ezt, de húsz körömmel kapaszkodtam Korniba, aki eleinte élvezte az egészet, utána elkezdett unatkozni, majd 11 óra körül megunta és haza is jöttünk. Az elején nézegettük a célba érőket, akik kb. fél órával azelőtt indultak el, szóval várnunk kellett, mire az első befutó befutott. Dögunalom. És hiába érkeztek a futók, nem ismertünk senkit, így „nagy élmény” volt. Később beljebb mentünk bóklászolni, a Start és a Cél között kisebb sátrak voltak felállítva, ezt-azt lehetett kapni. Pl. Gazdi magazint ingyen, amit akkor nem vettem el, utána meg elfelejtettem. Vagy pólót, ami olyan drága volt, hogy egyáltalán nem érte meg. Annyi szerencsénk volt, hogy maradt egy stóc tavalyi póló, amit 900 Ft-ért osztogattak, vettünk egy olyat, hiszen mindegy, milyen év, úgyse futottunk. 

Aztán voltak fajtamentők kitelepülve, némelyik vitt kutyát futni, némelyik csak kiült reklámozni magát meg adományokat gyűjteni. Itt – valószínűleg – lehetett volna kutyát simogatni, de annyian körbeállták őket és olyan „idétlenül” voltak elrendezve a kutyusok, hogy nem másztunk be a sátrakba simogatni őket és nem kezdtünk el trécselni a semmiről. Korni itt kezdett el unatkozni. Akkor már hideg se volt annyira, mint korábban; reggel vastag kabátban indultunk el, olyan cidréj volt, de 10 óra körül úgy kirittyent az idő, hogy meleg volt, cipelhettem a pufajkákat. Még visszamentünk oda, ahol korábban álltunk, a Célhoz, megnéztünk pár befutót, csináltam pár vacak képet,

aztán elindultunk egy kevésbé meredek úton kifelé. Ez az az út volt, ahol először megálltunk, ott kellett volna eredetileg is kiszállni és pár méterre onnan ott voltak a sátrak, nem kellett volna kihajtani a világ végére és aztán visszasétálni. Még mielőtt kiértünk volna a főútra, láttunk egy fél-ismerőst, Dórit, Jánoska gazdiját, (személyesen ismerem egy Grace Home-alkalomról, de ő valószínűleg már nem emlékszik rám, egyébként a netről, mint Jánoska gazdiját), aki kifelé kanyarodott, ezért gondoltam, nem soká úgyis vége, ha megy hazafelé… Persze nem haza ment, a videók szerint naplementéig ott volt, a verseny végéig, a díjak kiosztásáig, a sátrak összepakolásáig. Szóval hosszú és szuper nap lehetett volna, ha lett volna 1 ember, akit ismerek onnan, mert tényleg bennfentes társaságnak látszik: aki nem fut, az ismerőse futónak és a bámészkodók épp annyit érnek, mint én: bámészkodnak. 

Délben már itthon voltunk. Sokkal rosszabb volt, mint vártam, de nem volt rossz. Annyiból mindenképpen jó volt, hogy Korniban megerősödött az elhatározás, hogy ő is végig akarja csinálni. Valamint jó volt az is, hogy szerintem egyszer mindenkinek látnia kell egy ilyet élőben. De állni és ismeretleneknek tapsikolni kb. eddig volt érdekes.
(Tévétudósítás az eseményről)

Ha már úgyis kocsiban ültünk, elgurultunk a plázába kajálni. Vacak Glamour-nap van, ezermillióan voltak mindenhol. Nem is tudtunk leülni azonnal, először vettünk Korninak egy sapkát. Andri lelépett haverokkal, mi meg kaja után kigurultunk Mónosra, ha már ilyen szép idő volt. Pakolásztunk 10 percet a garázsban, bóklásztunk a kertben, Harlekin katicát irtottam a teraszon. Egész kolóniák odaköltöztek. András csinált fotót a házról és a windows-háttérről.