2019. szeptember 11.

Memoriter-átok. Szerintem van értelme a memoriternek. Szerintem fejleszti a memóriát, megtanít koncentrálni, beszélni (hangsúlyozni) és annyira menő, amikor 40 évesen a gyerekednek el tudod szavalni a verset, amit neki még csak most kell megtanulni… De hogy lehet úgy memoritert tanítani…, kikérdezni…, nem tudom…, hogy azt a verset, amit a gyerek itthon hajnalban a vécén ülve pöpecre elszaval (és kb. 3 mondat ez egész: Arany János: Rege a csodaszarvasról), az órán csak 3-asra tudja… Azt hogy…?! Ez, biztos vagyok benne, hogy nem a versről szól, hanem a kapcsolatról. Nem azt mondom, hogy jobban szeresse a tanárt, mint engem, nem azt, hogy a plázában találkozva a nyakába boruljon, vagy a másik végéről kiabáljon át, hogy „Csókolom, tanárbácsi!” - (Andrással megtörténik), de ha a memoritert, amit megtanult, csak 3-asra tudja elmondani, abban benne van a kapcsolat is. Persze nem írta be a jegyet, szóval még egyszer beállhat stresszelni majd… 

Ma valami buli volt a Dobó téren, Európai Mobilitás Hét alkalmából vannak események, pl. ingyen reggeli a gofrizóban, ha biciklivel mész dolgozni (ha gyalog, miért nem…?), de most van az aktuális autóbuszfestés is. Valami rádiós party is volt, ahol elvileg ingyen kapott valaki KFC-s kaját…, Eszter panaszkodott, hogy minden osztály kiment őket nézni, csak Lauráék nem. Persze Korni se volt… Andri viszont igen, de szerinte meg dögunalmas volt és nyilvánvalóan nem kaptak ingyen KFC-t. Szokásos egri kamu-események.

Egy év az életemből:
255. Ki és hogyan szokott téged becézni? András, még kapcsolatunk elején becézett úgy, hogy Nünüke…, aztán ez a nyelvtörvény szerint rövidült és ma már csak Műnyű. 

D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak: Őszintén szólva nem számítottam erre… 

Nem szerettem ezt a csajt. Amikor tíz éve írogatta a Nők Lapjában a Lola meséket, meg aztán kiadta a könyvet, eleinte tetszett. De ahogy láttam a nyilatkozataiból az életét: amerikai férj, álomotthon, álommunka és még ráadásul gyönyörű is…, és itt picsog nekem, tanárfeleségnek, aki 15 éve vágyik a Balatonra, hogy nem eszik a gyereke… Hát, irigy voltam rá rendesen! Persze nem mondom azt, hogy akkoriban volt életem. Két kicsi gyerekkel kínlódtam itthon, András dolgozott, este éhesen és fáradtan vergődött haza, D. Tóth Kriszta amerikai nemevő-gyerekes életére áhítoztam… Szóval nem szerettem és, bár az életkörülményeim megváltoztak (felnőttek a gyerekek és még a Balatonon is voltam) és már nem irigylem, azért nem is szerettem meg. Azért olvastam el ezt a regényt, mert egy kihívásra kellett valami és ez volt itthon.

Úgyhogy kissé mellbe vágott…!

A történet tulajdonképpen egy középszerű élet meséje, egy '80-as években játszódó kicsit sem boldog házasság (és undorító válás), egy többre hivatott, de semmit el nem érő, folyamatosan csak álmodozó ember átvergődése rövidke életén. Borzasztóan (a szó borzalmas és nem nagyon értelmében) ismerős, családok százai mentek tönkre ilyen kapcsolatokban: a nem támogató családtagokkal, a lehúzó férjekkel, a bebörtönző munkahelyekkel (még ha szerette is: börtön volt neki ez az állás) és persze a kegyetlen, lassú gyilkossal, a rákkal. A könyv, aminek egyes részei durván darabokra törték a szívem, egyes részei pedig olyan mérhetetlen haraggal töltöttek el, hogy legszívesebben agyonvertem volna valakit (illetve a könyv szereplőjét), egyrészt mélyen depresszív, másrészt az életet ünneplő könyv, amilyennek pontosan lennie kell, ha szeretett anyám történetét írom meg. 

A lényeg: kellemeset csalódtam D. T.K-ban, igenis tud írni és nem csak a nemevő szupergyerekről, hanem mély és elgondolkodtató dolgokról. Ha nem arról szólna, amiről, még akár kedvenc könyv is lehetne. Mondjuk, az egyik kedvenc Szabó Magda-könyv…