Ma Pesten voltunk. Kornit meghívták a Minecraftos barátai, hogy találkozzanak valakinél. Nagyon akart menni és bár én nem annyira örültem, hogy idegenekkel találkozgat, András azt mondta, hogy miért lenne idegen, mikor már több hónapja együtt játszanak, beszélgetnek. Ráadásul nem kell egyedül mennie, kísérjük el mi is! Nem tartottam jó ötletnek, mert valamiért – utólag fogalmam sincs, miért –, borzasztóan féltettem. András azt mondta, ő mindenképpen elkíséri, de az utolsó pillanatban megkérdezte Andrit, hogy van-e kedve vele menni. Persze volt, én meg akkor már kifejezetten duzzogtam, hogy engem „kihagynak minden jóból”. Mintha valaki egy szóval is említette, volna, hogy ne menjek… Persze András terveiben amúgy is olyan „szuperprogramok” szerepeltek, mint kóválygás a Westendben. Aztán az utolsó utáni pillanatban, konkrétan tegnap este úgy döntöttem, akkor megyek én is velük, de így már senkit nem tudtam beszervezni, hogy találkozzunk. Persze borítékolható volt, hogy vacak nap lesz és megbánom, hogy elmegyek, de az örökös itthoni egyedüllét miatt azt hiszem, kimaradok valami pótolhatatlanból, ha nem megyek el mindenhová. Úgyhogy mentem és még jobban elrontottam más, amúgy se túl jó napját.
Reggel keltünk, időben indultunk a buszhoz, de 2 perc alatt kiértem, még úgy is, hogy visszafújt a szél. A buszon Andri mellett ültem, végig aludtunk. Korni Andrással bekuckózott leghátulra, de nekem nem volt kedvem oda ülni.
Pesten már várták Kornit, egy nála idősebb fickó, akiből két szemet láttam. Nem voltam nyugodt, pedig kedves volt, udvarias és mint egy ezer éve ismerőst, üdvözölte Kornit. Ők elmentek, mi pedig átmetróztunk a Deák térre, ahol kóvályogtunk kicsit, mire megtaláltuk a metrópótló megállóját, ugyanis még mindig ássák a kék metrót. Megérkeztünk a Nyugatiba… és elkezdődött az unalomcunami. Ebben a plázában nincs semmi. De tényleg: SEMMI! Van pár ruhabolt és cipőbolt, amik méregdrága cuccokat árulnak, van bizsubolt, órabolt, ékszerbolt, ajándékbolt, biszbaszbolt. Van telefonbolt, műszakicikkbolt, de egyik sem árul okosórára óraszíjat. Van két darab könyvesbolt és van vagy nyolcmillió kajáló, sütiző, kávézó, teázó, amelyik közül egyikbe se volt kedvem beülni, vagy, mert nem is lehetett, vagy mert méregdrága volt, vagy mert rohadtul az igényszintem fölött volt (és drága volt). SEHOL egy normális kávézó vagy pékség, egy Rádi vagy Frei Cafe, amit ismerek. A terv az volt, hogy Andri szétnéz egyedül, keres magának cipőt, benéz ruhaboltokba, felfedezi a helyet, mi pedig keresünk valamit, ahová be lehet ülni egy kávéra, sütire és így telik majd el kellemesen a nap. Mint írtam a kávé-sütiből nem lett semmi, és ugyan Andri elindult körbenézni, de mire végigsétáltunk egy szinten, ő – állítólag – megnézett mindent, ami érdekelte, de nem talált semmit.
Mivel nem volt semmi értelmes reggelizőhely, beültünk egy agyonzsúfolt Mekibe. Én eredetileg csak egy kávét akartam inni, de mivel még lehetett muffinos McReggelit kapni, így kértem egy csirkéset. Nem tudom, hogy nekem nem volt gusztusom hozzá vagy alapból is, de annyira undorító volt, hogy alig bírtam legyűrni és utána egész nap vacakul voltam tőle. A kávé is jellegtelen, tűzforró lötty volt, de attól nem is vártam mást.
Miután megettük a mennyei reggelit, beszabadultunk egy boltba, ahol a „mai tiniknek” árultak ruhákat méregdrágán. Tényleg ezek a most divatos dizájnok, minták, szabások, ruhafélék voltak, nekem pl. több is tetszett, Andrinak szerencsére csak egy…, egy ronda Bob Marley-s fekete kapucnis pulcsi 10e-ért. Nem messze tőle találtam két könyvesboltot is: egy nem túl nagy Librit és egy annyira apró Alexandrát, hogy lapra hajtva lehetett benn araszolni és annak az egyik fele is hangszerbolt volt. Durván kinyírták ezt a boltláncot, kiadót…, az Alexandra Könyvesházhoz képest, ami egy emeletes könyvesbolt volt kávézóval, olvasósarkokkal a Nyugati sarkán, ez kb. annak a vécéjének a mérete. Én beszabadultam a Libribe. Kifejezetten a Stalenhag-könyveket kerestem, de újfent senki nem hallott erről az íróról, aztán nézegettem a többi könyvet is, de egyszerűen egyikért sem volt szívem kiadni 3e Ft-ot. Tébláboltam még valameddig, majd eljöttem, mert biztos voltam benne, hogy hiába bámulom őket, nem fogom megvenni.
Míg a könyveket néztem, Andrásék helyet foglaltak az ebédlőrészen. Odaültem én is és tanakodtunk, hogy mit együnk. Illetve csak én tanakodtam, ők a szokásos Burger King-es kaját ették. Velem szemben egy palacsintázó volt, ahol óriáspalacsintát árultak meg gofrit, ahogy szemüveg nélkül odaláttam, ezerféle ízkombinációban. Aztán mikor odamentem és megnéztem közelebbről, olyan kaotikus volt, hogy nem értettem egy kukkot se, hogy mik az alapízek és melyik extra mivel együtt mennyibe kerül és mekkora…, szóval semmit. Ráadásul az eladók se tűntek segítőkészeknek, elég robotüzemmódban, savanyú fejjel dolgoztak. Persze, lehet, kedvesek voltak, de nem derült ki. Még akkor sem, amikor kitaláltam, hogy akkor palacsinta-gofri stornó, de egy jegeskávét innék. Odamentem, kértem, csinálta, közben trécselt valami haverral, fizettem és elmentem. Helyette az amúgy is betervezett halat ettem a Nordsee-ből, de ez már nem először csalódás nekem – sőt, igazából egyetlen egyszer nem volt csalódás, az első alkalommal, mikor a bátyám egyszer elvitt kajálni és ott ettünk valami finom mártásos halat salátával és zöldséges rizzsel. Azóta se találom ezt a kombót, most is valami vékony rántott halat sikerült kiválasztanom egy majdhogynem evőkanálnyi mennyiségű rizzsel, méregdrágán és unalmasan.
„Kaja” közben valahogy szóba került, hogy már nincs sok idő, ha nem lennék itt, akkor elindulnának, felsétálnának a Dunához és onnan mennének a metróhoz. Persze velem lehetetlen és, bár ez rajtam kívül senkit se érdekelt, engem nagyon zavart és idegesített.
Akkor már közeledett a 15 óra, amikor Kornit visszavitték a buliból a buszváróba és indultunk hazafelé, úgyhogy mi is elindultunk a metrópótló felé, amiről nem is tudtuk, hol van. A Westend udvarán állt pár fabódé kajával, forralt borral, volt ott egy edzős játszótér, ahol Andri idétlenkedett pár percig és volt egy kisebb korcsolyapálya, amit épp takarítottak. Csináltunk egy fényképet valami béna dekoráció előtt
és mentünk a buszhoz. Nagy nehezen átverekedtük magunkat az út túloldalára és felszálltunk egy olyan buszra, ami először dugig volt, aztán még ülőhelyünk is lett. Az állomáson még sok időnk volt. Vártuk Kornit, aki beesett az utolsó percben, de még elrohant vécére. Viszont simán felfértünk egymás mellé, sőt, egymás mögé a buszra. Még egy kiskutya is utazott fenn.
Mónosbélben szálltunk le, már sötétben, én még a végére lefejeltem a buszt. Mire hazatotyogtam, már be volt gyújtva. A fejem fájt, muszáj volt bevennem egy szem Advilt. (Nem a lefejeléstől, hanem az egész naptól.)
Egyébként Korni nagyon jól érezte magát és természetesen nem történt vele semmi baj. Nem tudom, miért paráztam ennyire, különösen, hogy nekem is vannak internetes barátaim és ők se akarnak megölni, amikor találkozunk... Fogalmam sincs, mikor lettem ilyen paragép és miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése